Szovjetunióba elhurcoltak
2016–17 folyamán az Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és több megyei tagintézménye is a Gulág Emlékbizottság támogatásával kutatásokat folytatott annak érdekében, hogy feltárja az őrizetében lévő azon forrásokat, amelyekből minél pontosabb képet kaphatunk arról, hogy a II. világháború során Magyarországról hányan kerültek szovjet hadifogságba, hány polgári személyt hurcoltak el a Szovjetunióba, valamint közülük mennyien térhettek haza szeretteikhez. Ennek a nagyszabású munkának az eredménye több honlap, kiadvány, konferencia és adatbázis lett.
Időközben tárgyalások kezdődtek a Magyar Nemzeti Levéltár és az Orosz Állami Hadilevéltár között, melynek eredményeképpen 2019. április 8-án megállapodás született arról, hogy átadják a II. világháború alatt a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg által foglyul ejtett, és ezt követően a Szovjetunióban hadifogolyként, illetve internáltként nyilvántartott összesen 681 955 magyar nemzetiségű katona, illetve polgári személy nyilvántartó kartonjainak (oroszul: учётная карточка) digitális másolatát. Az átadott iratmásolatokhoz orosz nyelvű, cirill betűs adatbázis is készült, amely a nyilvántartó kartonokon szereplő, az egyes személyekhez köthető legfontosabb információkat tartalmazza. A 2020 januárjában kezdődő és azóta is folyamatosan zajló feldolgozó munka eredménye a Szovjet táborok magyar foglyai adatbázis első kiadása, amely ennek a gyűjteménynek a gerincét adja.
A fentebb említett adatbázisokon kívül más intézmények adatbázisai is elérhetők a felületen, továbbá kutatási segédletek és a témával foglalkozó tematikus honlapok gyűjteménye segíti a kutatni szándékozókat, valamint a hozzátartozójukat keresőket.
Élet a fogságban
Szovjet táborok magyar foglyai
- 681 955 hadifogoly és internált nyilvántartó kartonja
A magyar hadifoglyok és internáltak nyilvántartó kartonjainak adatait tartalmazó adatbázis, az eredeti dokumentumok digitális másolatával, amelyeket a Szovjetunió területén működő GUPVI és GULAG táborokban a II. világháború alatt és után fogvatartott magyar nemzetiségű katonákról és civilekről vettek fel, és amelyeket 2019-ben az Orosz Állami Hadilevéltár adott át a Magyar Nemzeti Levéltárnak.
Magyar Hadifogoly Híradó
- 218 lapszám. A kommunista párt országos propaganda hetilapja a hadifoglyokról
A Magyar Hadifogoly Híradó 1945 őszétől jelent meg az Magyar Kommunista Párt (MKP) – Budapest, VI. ker. Dessewffy utca 34. szám alatt működő – Központi Hadifogoly Irodájának lapjaként, Magyar Hadifogoly Híradó címmel, majd 1946 őszétől Magyar Hadirokkant, Hadifogoly Híradó lett a lap neve. Az adatbázis az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött folyóirat másolatait tartalmazza.
Akiket kerestek…
MDP Hadifogoly Iroda
A Magyar Kommunista Párt (1948-tól Magyar Dolgozók Pártja) Hadifogoly Irodáját 1945 novemberében hozták létre, és két képviselettel: Budapesten és Debrecenben működött. Fennállása alatt folyamatosan foglalkozott a szovjet hadifogolytáborokban őrzött magyarok felkutatásával, a hazatérők megsegítésével kapcsolatos feladatok ellátásával, valamint ezekre építve jelentős propagandatevékenységet is folytatott.
Hajdú-Biharból elhurcolt hadifoglyok és polgári személyek
- 1 211 kérdőív a Hajdú-Biharból elhurcoltak és eltűntek adataival
Egy – a kérdőívek „megtalálásának” ütemében – folyamatosan bővülő adatbázis, amely az eredeti dokumentumok digitális másolatát is tartalmazza. A Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság 1945. március 18-án kelt 26. sz. rendelete alapján elkészített kérdőívek kitöltésével és lakóhelyükön történő leadásával a hozzátartozók kérhettek segítséget a II. világháború alatt eltűntek hollétének megállapításához.
Akik a fogságban haltak meg…
Elhurcolva – távol a hazától
- 66 277 a Szovjetunió táboraiban meghalt hadifogoly és internált adatai
Az Oroszországi Föderáció részéről a hadisírokat gondozó „Vojennije Memoriáli” Társaság 1999-ben adta át a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumnak a 66 281 adatsorból álló, a szovjet hadifogoly- és internálótáborokban meghalt magyar hadifoglyok és internáltak nagy részének nevét tartalmazó orosz nyelvű, cirill betűs táblázatot.
Új Dunántúli Napló
- 38 652, a Szovjetunió táboraiban meghalt hadifogoly és internált adatai
Menczer Gusztáv a Külügyminisztérium megbízásából 1992-ben 34 588, a Szovjetunióban elhunyt magyar hadifogoly nevét hozta haza. A lista először az Új Magyarország című napilapban jelent meg 1992 áprilisa és novembere között 82 folytatásban. Később a neveket az Új Dunántúli Napló is közreadta. Az azóta nem publikált adatokat az MNL munkatársai folyamatosan dolgozzák fel, eddig 24 306 név átírásával készültek el.
És akik hazatértek…
A Szovjetunióból hazatért hadifoglyok névjegyzéke (1946–1949)
- 152 193 hazatért hadifogoly és internált adatai
A Szovjetunióból 1946 és 1949 között hazatért hadifoglyokat és internáltakat a Hadifogoly Átvevő Bizottság vette nyilvántartásba Debrecenben. Ezeket a kézzel írt nyilvántartásokat egy-két napon belül – csökkentett adatartalommal – legépelték és megküldték a Népjóléti Minisztériumnak, amely névjegyzékekből a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltárának munkatársai készítettek adatbázist.
A Debreceni Fertőtlenítő Intézet jegyzőkönyvei a hazatért hadifoglyokról
- 283 nap jegyzőkönyvei a hazatért hadifoglyok és internáltak adataival
A Szovjetunióból Debrecen városán keresztül hazaszállított magyar hadifoglyokról és internáltakról három – nem teljes – magyar nyelvű nyilvántartás, névjegyzék maradt fenn. Ez az adatbázis a Fertőtlenítő Intézetben az orvosi vizsgálat során 1946. április 14. és 1950. december 14. között felvett – egysoros – jegyzőkönyvek indigós másolatait tartalmazza, a hazatérés napja szerint kereshető rendben.
A Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság nyilvántartásai a hazatért hadifoglyokról
- 298 nap nyilvántartásai a hazatért hadifoglyok és internáltak adataival
A Szovjetunióból Debrecen városán keresztül hazaszállított magyar hadifoglyokról és internáltakról három – nem teljes – magyar nyelvű nyilvántartás, névjegyzék maradt fenn. Ez az adatbázis a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottságnak az 1946 és 1949 között hazatért hadifoglyokról és internáltakról készített, kézzel írt nyilvántartásait tartalmazza, a hazatérés napja szerint kereshető rendben.
A Népjóléti Minisztériumnak megküldött névjegyzékek a hazatért hadifoglyokról
- 116 nap névjegyzékei a hazatért hadifoglyok és internáltak adataival
A Szovjetunióból Debrecen városán keresztül hazaszállított magyar hadifoglyokról és internáltakról három – nem teljes – magyar nyelvű nyilvántartás, névjegyzék maradt fenn. Ez az adatbázis a Hadifogoly Átvevő Bizottság kézzel írt nyilvántartásainak a Népjóléti Minisztérium számára készült – csökkentett adattartalmú – gépelt másolatait tartalmazza, a hazatérés napja szerint kereshető rendben.
Málenkij robotról hazatért női elhurcoltak
- 6 313 hazatért női internált adatai
A Debreceni Fertőtlenítő Intézetben a fertőtlenítés és orvosi vizsgálat során 1946. április 14. és 1950. december 14. között felvett – egysoros – jegyzőkönyveknek az MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltárában őrzött indigós másolataiból kigyűjtött női internáltak adatait (a hazatért személy nevét, életkorát vagy születési dátumát, anyja nevét, lakhelyét) és a hazaérkezésének dátumát tartalmazó adatbázis.
Szegedi jugoszláv hadifogoly átmeneti otthon
- 2 725 jugoszláv állampolgárságú, többségében magyar hadifogoly adatai
A hadifogságból hazatérő, jugoszláv állampolgárságú hadifoglyok számára 1948 februárja és decembere közt Szegeden egy Átmeneti Hadifogoly Otthont állítottak fel, ahol megvárhatták az igazolási eljárásuk lefolytatását, ami a források tanúsága szerint sok esetben több hónapot is jelenthetett. Gyakran előfordult, hogy az otthon lakói türelmüket vesztve, a hivatalos eljárás befejezése előtt hazaszöktek.
Tudástár
A táborok
A keresőben az egykori szovjet hadifogolytáborok, illetve temetők helyei találhatók meg, esetenként a magyar állam által állított emlékmű fotója. Terveink szerint folyamatosan felkerülnek a helyszínek térképei, GPS koordinátái is.
Szovjet hadifogolytáborokHadifogolytemetők
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum szolgáltatásában temetők, emlékhelyek, emlékoszlopok keresésére országonkénti, Magyarország területén pedig településenkénti bontásban van lehetőség. 1 528 magyarországi, 482 oroszországi és számos egyéb európai és a volt Szovjetunió területére eső helyszínen.
Hősi temetők és emlékművekFontos információk
A levéltári források használatát segítő tanulmányok
A Hadifogoly Átvevő Állomás Debrecenben
Tóth Ágnes: A Hadifogoly Átadó-Átvevő Állomás és a Fertőtlenítő Intézet működése (1946–1950) – Debrecen szerepe a hazatérő hadifoglyok és elhurcoltak fogadásában
Az MDP Hadifogoly Iroda működése
Kosztricz Anna: Sorsok a háború után. Az MKP Hadifogoly Iroda tevékenysége. Archivnet. 9. évfolyam (2009) 6. szám
A német származású civilek Szovjetunióba deportálása
Márkus Beáta: A német származású civilek Szovjetunióba deportálásának (1944/1945) lokális forrásai
Linkgyűjtemény
A Hadifogoly Átadó-Átvevő Állomás és a Fertőtlenítő Intézet működése (1946–1950)
Debrecen szerepe a hazatérő hadifoglyok és elhurcoltak fogadásában
Előzmények
1944. decemberétől a szovjet hatóságok a Vörös Hadsereg által elfoglalt magyarországi területekről elkezdték jóvátétel címén a helyi lakosságot összegyűjteni. Az úgynevezett „málenkij robot”-ra a civil lakosságot olykor esetlegesen hurcolták el, de előfordultak szisztematikus deportálások is, amikor a cél a terület etnikai viszonyainak megváltoztatása volt (például a kárpátaljai magyarok esetében). A német anyanyelvű lakosság összegyűjtése is szisztematikusan történt, a 16 és 60 év közötti munkaképes férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti nőket vitték el a Szovjetunióba. A 20–25 éves ítéleteket, amely a GULAG táboraiba száműzte őket, a szovjet büntetőtörvénykönyv 58.§-a alapján szabták ki. Így jutott több ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió vádjával ezekbe a lágerekbe. A GUPVI (hadifogoly és internáló táborok), a „külföldiek gulág”-ja általában a hadifoglyok és a megszállt területekről elhurcolt civil személyek gyűjtőhelye volt. Elmondhatjuk azt is, hogy ahol a front gyorsan átvonult, csak szórványosan, ahol viszont hosszabb ideig feltartóztatták a Vörös Hadsereget, ott szisztematikusan került sor a polgári lakosság elhurcolására. A Szovjetunióba történő tömeges deportálások 1945 áprilisára befejeződtek. Az elhurcoltak – nemre való tekintet nélkül – utat és vasutat építettek, fakitermelésen és bányákban dolgoztak.
A második világháború utáni magyar társadalom legégetőbb kérdése a szövetséges hatalmak fogságában lévő katonai és polgári személyek (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért a „hadifogoly” megjelölést használjuk) sorsa és mielőbbi hazahozatala volt. A hadifogoly ügy minden országban a Honvédelmi Minisztérium feladatkörébe tartozott. Magyarországon ez a tárca a Kisgazdapárt kezében volt. Mivel itthon a pártok igyekeztek ebből a kérdésből is politikai tőkét kovácsolni, ezért hamarosan kiszorították a hadifoglyok ügyeinek intézéséből a honvédelmi tárcát. 1946 júliusától a kommunista párti Népjóléti Minisztérium hatáskörébe került át a szovjet hadifogságban lévőkkel kapcsolatos ügyintézés.
1945. január 20-án, a kormány megbízásából, a Gyöngyösi János külügyminiszter vezette küldöttség aláírta Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt. Vorosilov marsall ekkor ígéretet tett arra, hogy az összes magyar hadifoglyot hazaengedik. Valóban az 1945-ös nemzetgyűlési választások előtt megindultak a hazaszállítások, ekkor mintegy 200–250 ezer magyar hadifoglyot engedtek szabadon. Ezzel a lépéssel a Magyar Kommunista Párt választási esélyeit akarták növelni, de fordítva sült el a fegyver. A hazaszállított hadifoglyok fizikailag rendkívül leromlott állapotban érkeztek meg. A választások előtt (1945. november 4.) Debrecenbe érkezett 3 000 fős hadifogoly szállítmányból majd mindenki kórházba került.
A hadifogoly kérdés teljeskörű megoldása a békeszerződéstől volt várható, amit Magyarországgal 1947. február 10-én írtak alá. A nyugati fogságba esett magyar hadifoglyok hazaszállítása lényegében 1946 végére befejeződött, ezért hadifogoly-egyezmény megkötése csak a Szovjetunióval vált szükségessé, ahonnan még mindig közel 500 ezer foglyot vártak haza a hozzátartozók. A Magyar Kommunista Párt, Rákosi Mátyás vezetésével, ismét elérkezettnek látta az időt, hogy kihasználja a lehetőséget. Rákosi levélben fordult Sztálinhoz, amelyben azt kérte, hogy még 1947 folyamán engedjék haza a hadifoglyokat. Nagyon rövid idő múlva (három nap) megérkezett Sztálin elvtárs személyes válasza: a szovjet kormány döntése alapján már május hó folyamán elkezdik a magyar hadifoglyok szabadon bocsátását és visszaküldését. A kommunista sajtó (Hadifogoly Híradó, Szabad Nép) öles betűkkel hirdette: „Sztálin teljesíti Rákosi Mátyás kérését”. A kommunista propagandagépezet azt szajkózta, hogy a párt vezetőjének, Rákosi Mátyásnak a szavára megnyílnak a szovjet hadifogolytáborok kapui. (Ne felejtsük el, hogy 1947-ben éppen a választások előtt vagyunk!) Valójában a szovjet kormány már korábban eldöntötte, hogy 1947-ben tömegesen fognak elbocsátani magyar hadifoglyokat. A tömegek manipulációja, valamint a „kékcédulás” választási csalás is hozzájárultak ahhoz, hogy a parlamenti választásokat 1947-ben a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt nyerte meg.
Hogyan működött a hadifogoly átvevő „gépezet”?
Debrecen városa 1946 júliusában kapcsolódott be a hadifogoly-szolgálatba, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti fogságból, Záhonyon át hazatérő hadifoglyokat a szovjetek Debrecenben kívánják átadni a magyar hatóságoknak. A megállapodás értelmében a hazaszállítást a Szovjetunió végezte, aki engedélyezte és kérte a magyar szervek közreműködését a lebonyolításban. A Népjóléti Minisztérium a debreceni Pavilon Laktanyában Hadifogoly Átadó-Átvevő Állomást állított fel. Ennek feladata volt megszervezni a hazatérők gondozását, orvosi ellátását, fertőtlenítését, nyilvántartásba vételét, étkeztetését, a katonaként elhurcoltak leszerelését. Az állomáson ellátták a hazaérkezőket hadifogoly-igazolvánnyal, úti okmányokkal, illetve segítettek nekik a hazautazásban. Az átvevő állomáson a hadifoglyok átvételét egy öt fős bizottság irányította, amelynek vezetője Vadász Sándor városi szociális felügyelő volt. Debrecen Város Közigazgatási Bizottságának 1947. január elején tartott ülésén jelentette a szociális felügyelő, hogy a debreceni hadifogoly állomásra a múlt év végéig 16 356 hadifogoly érkezett. A honvédség is kivette a részét a hadifoglyokról való gondoskodásból: segítette élelmezésüket, a betegeket pedig katonai kórházakban helyezték el. A legyengültek számára pedig saját üdülőiket alakították át szanatóriummá, többek között Hajdúszoboszlón is működött egy katonai-szanatórium. A honvédség részéről Szász Ferenc vezérőrnagy szerepét kell megemlítenünk.
A hadifogoly szállítmányok a Románia területén lévő két nagy gyűjtőtáborból, Foksányból és Máramarosszigetről indultak Debrecenbe. Itt a foglyok – a Szovjetunióból való megérkezésük után – 6–8 napot töltöttek el, mielőtt tovább utaztak Magyarország felé. A táborban megfürödhettek, új felszerelést és rendes étkezést kaptak. A gyűjtőtáborokba érkező hadifoglyokat a magyar kormánynak kellett ellátnia 15 napi élelemmel és dohánnyal. A román hatóságok azonban mindent megtettek, hogy nehezítsék a szállítmányok célbejutását, ezen kívül svájci frankban tetemes összeget kértek a román sínek használatáért. Ez játszott közre abban, hogy a magyarok kérésére, a szovjet hatóságok a hazaszállítandó magyar hadifoglyok többségét a máramarosszigeti gyűjtőtáborba irányították, mivel innen csak rövid távon kellett román területen utaztatni őket. Ezekben a táborokban került sor a foglyok szétválasztására is, mert Debrecenbe már csak a magyarországi lakhellyel rendelkezőket szállították tovább. Alapvetően három szerelvény járt Máramarossziget és Debrecen között, az út 12–16 órát vett igénybe. A foksányi táborból az első szerelvények 1947. június végén futottak be Debrecenbe, Biharkeresztesen át. Az első hazatérő szállítmányok után a szovjetek nyomatékosan kérték a magyar hatóságokat, hogy Záhony és Debrecen között ne álljanak meg a vonatok. Az volt ugyanis a tapasztalat, hogy a szerelvényeket a hozzátartozók szinte megrohamozták.
Debrecenben a szervezőmunka eredményeképpen 1947-re akár 2 000 ember befogadására is alkalmas épületet hoztak helyre a Pavilon Laktanyában. Konyhát építettek, ahol kezdetben 800 adagot főztek, majd csúcsidőben akár 3 000 ember ellátását is tudták biztosítani. A város átengedte a korszerűnek számító Fertőtlenítő Intézetét, ahol a visszatért hadifoglyokat és ruházatukat fertőtlenítették. Az irodai adminisztrációs munkát a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége debreceni szervezetének asszonyai és lányai végezték. A hadifogoly átvevő állomásnak mindösszesen 20 hivatásos alkalmazottja volt, de sok önkéntes is segítette őket a munkában.
A hadifoglyokkal befutó szerelvényeket – akár nappal akár éjjel érkeztek – a Debreceni Pályaudvaron rövid zenés köszöntés fogadta. A hazaérkezettek ezután kísérettel átvonultak a Pavilon Laktanyába, ahol az átvevő állomás működött. A laktanyában a magyar kormány nevében üdvözölték őket, majd elhangzott a Magyar Himnusz. Elsőként egy alapos és gyors fertőtlenítésen és orvosi vizsgálaton estek át. A helybeliek, betegek, nők és gyerekek elsőbbséget élveztek. A város Fertőtlenítő Intézetébe, amely a Dobozi utcán állt, a fertőtlenítésre várók az úgynevezett „fertőzött ajtó”-n mehettek be, ahol levetkőztek és szőrtelenítés után egy folyósón át jutottak el a zuhanyzó helyiségbe, ahol egyidejűleg 50–60 ember tudott tisztasági fürdőt venni. Közben a személyzet a hadifoglyok ruháit gőzkazánokban fertőtlenítette. Az intézetben óránként 250 hadifoglyot tudtak fertőtleníteni. Zuhanyzás után egy másik öltözőben felvették ruháikat, és az úgynevezett „tiszta ajtó”-n távoztak. Ezzel az elkülönítéssel az esetleges újra fertőződést akarták elkerülni. A fürdőből kikerült hadifoglyok orvosi vizsgálaton estek át. Az általános orvosi vizsgálat mellett tüdőgümőkórra, maláriára és nemi betegségre irányuló szűrővizsgálatban is részesült mindenki. Ennek a vizsgálatnak az adatait vezették be az MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltárának őrizetében található fertőtlenítő intézeti jegyzőkönyvekbe. Nagyszámban fordult elő közöttük fogbetegség, foghiány, reuma, különféle gyomorpanaszok, szívpanaszok, de sok volt a maláriás és tbc-s megbetegedés is. Az orvosi vizsgálati lappal ellátott hadifoglyok ezután visszavonultak a Pavilon Laktanyába, ahol a Hadifogoly Átvevő Bizottság nyilvántartásba vette őket. Ekkor történt meg a katonák leszerelése is. Mindenki megkapta a hadifogoly igazolványát, valamint a díjmentes utazási igazolványt. Legvégül a Vöröskereszt munkatársai rögzítették a kintről hozott üzeneteket vagy egyéb információkat a betegen hátrahagyott vagy elhunyt bajtársakról. Egyszeri gyorssegélyt kaptak, ami kezdetben 5 Ft volt, majd a későbbiekben 20 Ft-ra nőtt.
Az adminisztráció után a hazatérők már csak a vonatuk indulására vártak, addig is napilapok álltak a rendelkezésükre, időnként színtársulatok szórakoztatták őket, illetve naponta 200–300-an a helybeli mozikban ingyen tekinthettek meg egy filmet. A hazatértek csak vonatuk indulása előtt két órával hagyhatták el a tábort. Az utazók számát előre lejelentették a vasútállomásnak, ahol a részükre biztosított kocsikba szállhattak fel. A menetképtelen, de utazóképes betegeket gépkocsival szállították az állomásra, akiknek kísérők segítettek a beszállásban és csomagjaik elhelyezésében. A szervezőmunka eredményeképpen egy-egy hazatérő 24 óránál hosszabb időt ritkán töltött az átvevő állomáson.
Hány hadifogoly érkezett Magyarországra Debrecenen keresztül?
A hadifogoly nyilvántartások szerint 1946-ban 16 581-en tértek haza Debrecen keresztül. A hadifoglyok hazaszállítása a korábban említett okok miatt 1947-ben felgyorsult, ebben az évben összesen 76 hadifogoly szerelvény érkezett több mint 100 ezer hadifogollyal. Nagy terhet rótt a tábor adminisztrációjára, hogy az augusztus 30-án és 31-én érkezett négy hadifogoly-szállítmány esetében el kellett bírálni a választójogosultságot is, majd a jogosultak adatait felvezetni a választói névjegyzékbe, továbbá a tábor területén működött négy szavazatszedő bizottsággal lebonyolítani a szavazást is. A két nap alatt 6 158 hazatérőről beszélhetünk. 1947. október 30-án ünnepélyes keretek között fogadták a „százezredik” hazaszállított foglyot, aki csak 1947-ben volt a százezredik. Az 1948-as év volt az utolsó, amikor még nagyobb létszámú hadifogoly szállítmányok érkeztek kelet felől. 1948. december 20-án már a 62. hadifogoly szerelvény futott be Debrecenbe. Az átvevő bizottság nyilvántartó könyve szerint ebben az évben 84 310-en tértek haza.
1948 augusztusában megalakult az Országos Hadigondozási Hivatal. Ez egyúttal azt is jelezte, hogy a hadifogoly kérdés kiemelt kezelése megszűnt; a hangsúly a már hazatértek egészségügyi és szociális gondozására helyeződött át.
1949 márciusában megkezdődött a Debreceni Hadifogoly Átadó-Átvevő Állomás fokozatos felszámolása. Az Országos Hadigondozó Hivatal Debrecen tiszti főorvosához küldött levelében jelezte, hogy a hadifoglyok tömeges hazahozatala befejeződött, a jövőben már csak kisebb csoportok vagy egyenkénti érkezők hazatérésével lehet számolni. Mivel a szovjet hatóságok továbbra is Debrecenbe irányították a hazatérőket, ezért a Fertőtlenítő Intézet feladatai megmaradtak. Azonban megszűnt a rutinszerű malária és röntgen vizsgálat, már csak akkor végeztek erre külön szűrést, ha a betegség gyanúja felmerült. 1949-ben már csak 5 055 fő érkezett Debrecenbe. Ennek az évnek az adatait az MNL Országos Levéltára feldolgozta, így tudjuk, hogy a hazatérők több mint 70%-a civil volt, a civilek 32%-át pedig a nők tették ki, illetve 56 gyerek is érkezett a szállítmányokkal. A gyerekek már a GULAG táboraiban születtek, ahol kiváltságos helyzetük volt édesanyjukhoz képest, mivel szovjet állampolgárnak számítottak, ezért szabad mozgást élveztek. Még 1950-ben is közel 8 500-an jöttek haza Debrecenen át. A Fertőtlenítő Intézet jegyzőkönyvi bejegyzése szerint az utolsó hadifogoly szállítmány 1950. december 14-én futott be.
Összességében elmondhatjuk, hogy a Debrecenben működött Hadifogoly Átadó-Átvevő Állomás és a Fertőtlenítő Intézet 1946–1950 között közel 220 000 személyt fogadott, és látott el a szükséges iratokkal. Útravalónak kaptak egy „jó tanácsot” is: soha senkinek ne beszéljenek arról, hogy hol voltak és mit csináltak, mert visszakerülnek oda, ahonnan most hazajöhettek.
Tóth Ágnes főlevéltáros
MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltára
Sorsok a háború után
Az MKP Hadifogoly Iroda tevékenysége
„Igazolom, hogy Kohn Károly VII. kerület Nefelejts utca 53. sz. alatti lakos legjobb tudomásom szerint sem nyilas sem más fasiszta párt tagja nem volt. […] Alulírott felelősségem teljes tudatában igazolom, hogy Wieder Imre 1918. évben Kőszegpatyon született sárvári lakos 1941. évtől bevonulásáig nálam, mint kocsis volt alkalmazásban, mely idő alatt semmiféle nyilas vagy fasiszta pártnak tagja nem volt. ”
A Magyar Kommunista Párt (Magyar Dolgozók Pártja) Hadifogoly Irodáját 1945 novemberében hozták létre. A MKP és az MDP iratainak tanúsága szerint az Iroda fennállása alatt folyamatosan foglalkozott a szovjetunióbeli táborokban őrzött magyar hadifoglyok felkutatásával, és a hazatérők megsegítésével kapcsolatos különböző feladatok ellátásával.
1945 végén, az Iroda megalakulásának idején, a magyar hadifoglyok itthon maradott hozzátartozói számára a legsúlyosabb gondot a bizonytalanság jelentette, nem tudhatták, hogy hozzátartozójuk, akiről semmiféle hír nem jutott el hozzájuk, fogságban van-e, vagy elesett, betegségben elpusztult valahol a Szovjetunióban.
A Magyarországon 1945 elején-közepén újjászerveződő pártok mindegyike kiemelt figyelmet igyekezett fordítani a hadifogoly-kérdésre, a hadifoglyok hazatérésének ügye a mezőgazdasági és ipari termelés beindításához, a szolgáltatások és az államigazgatás működésbe hozásához elsőrendű fontosságú volt.
A ország fokozatos felszabadulásával egyidőben újból megalakult Magyar Kommunista Párt vezetőinek köre kommunisták két csoportjából tevődött össze: a Magyarországon a háborút illegalitásban átvészelt kommunisták (Rajk László, Kádár János, Horváth Márton, Apró Antal, Kállai Gyula) csoportjából, és a Szovjetunióból hazaérkezett, a két világháború közötti időszakban ott élt kommunistákból (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre, Vas Zoltán), akiket a Szovjetunió Kommunista Pártja Magyarországra küldött a párt újjászervezésére. Az MKP 1945-ben programjában olyan feladatokat határozott meg, amelyeknek célja a párt magyarországi népszerűsítése, társadalmi-politikai befolyásának növelése és hosszabb távon a párt számára a politikai hatalom megszerzése volt. E célok elérése a háború befejezését követően elérhető közelségbe került, tekintve, hogy a megszálló szovjet hadsereg politikai és katonai vezetése sokféle módon támogatta a MKP tevékenységét, ill. adminisztratív intézkedésekkel is korlátozta a „reakciósnak" tartott polgári pártokat és vezetőiket.
A Magyar Kommunista Párt Szovjetunióból hazaérkezett csoportjának több tagja a háború idején részt vett a szovjetunióbeli hadifogoly-táborokban szervezett antifasiszta iskolák munkájában azok vezetőiként és előadóiként. Az antifasiszta iskolák tananyagát a hadifoglyok nemzetiségének és származási helyének megfelelően állították össze, az előadásokat a Szovjetunióban élő, hasonló származású, tehát a foglyok anyanyelvén beszélő kommunisták tartották. Az antifasiszta iskolák tanfolyamain résztvevő hadifoglyok közül azokat, akiket a tanfolyamok vezetői arra a legalkalmasabbaknak ítéltek, elküldték a többi, magyarokat is őrző hadifogolytáborba, hogy antifasiszta oktatást szervezzenek, az arra legalkalmasabbnak mutatkozókat pedig felhasználták a magyar nyelvű propagandamunkában (röplapok megszövegezése, Szovjetunióból sugárzott magyar nyelvű rádióadások).
1944 végétől új feladat is hárult az antifasiszta iskolák vezetőire és előadóira: ők tettek javaslatokat azokra a hazaindítandó hadifoglyokra, akik a Magyar Kommunista Párt számára a politikai vezető szerep megszerzése szempontjából (antifasiszta elkötelezettség, baloldali beállítottság, szovjetbarátság, vagy egészen egyszerűen valamilyen szakirányú képzettség) felhasználhatónak ítéltek.
A hadifogolytáborokban működő, magyarok számára szervezett antifasiszta iskolák tanárai a szovjetunióbeli magyar kommunista emigráció tagjai közül kerültek ki. Közéjük tartozott Sziklai Sándor (1895-1956) is, aki 1944-ben egy hadifogolytábor antifasiszta iskoláját vezette, 1945-ben tért haza Magyarországra, és az MKP apparátusának tagjaként az MKP Hadifogoly Irodájának vezetője lett.
Le kell szögeznünk, hogy az Iroda a hadifoglyok mielőbbi hazatérésének előmozdításában nem tudott segíteni a hozzátartozóknak vagy a hadifoglyoknak. A hadifoglyokra vonatkozó tárgyalások a magyar és a szovjet kormány között folytak, a hazatérésük időpontját a Szovjetunió gazdasági és politikai érdekei határozták meg, egy-egy hadifogoly hazaindítására pedig kifejezetten a MKP valamely vezetőjének kérésére került sor. A Szovjetunió gazdasági érdekei azt kívánták meg, hogy az óriási háborús emberveszteséget a termelés újraindításában a hadifoglyok ingyen-munkaerejével pótolják. Ebben pedig egyáltalán nem voltak tekintettel semmilyen, a hadifoglyok jogállására vonatkozó egyezményre. Ezen túlmenően pedig elsősorban azt tartották elsőrendű fontosságúnak, hogy azok a hadifoglyok kerüljenek haza, akik a Szovjetunióban eltöltött idő alatt kommunistákká vagy legalábbis szovjetbaráttá váltak, és hazájukba visszatérve a helyi kommunista pártot fogják támogatni, ezért a táborok szovjet vezetősége erőteljesen megszűrte a hazaindítandókat, és csak az ő nézőpontjukból megbízhatóknak volt esélyük a korábbi hazajutásra (pl. a volt munkaszolgálatosoknak). Az átnevelésre és szűrésre és a szovjetbarátok kiválogatására a hadifogolytáborokban működő antifasiszta iskolák adták többek között az egyik hatékony lehetőséget.
Mindazonáltal, a MKP Központi Hadifogoly Irodája által a hozzátartozóikat keresni szándékozók számára kiadott formanyomtatványok fejlécében a következő olvasható: „Tárgy: Hadifogoly kiszabadítása - MKP Központi Hadifogoly Irodája". Ez egyértelműen azt a képzetet keltette a hozzátartozókban, hogy az MKP Központi Hadifogoly Irodájához benyújtott kitöltött kérdőívek révén jelentősen meg tudják könnyíteni a fogoly kiszabadulását és közelebb hozni hazatérésének időpontját.
A kérdőíveken minden kérdés magyarul és oroszul is olvasható, a különböző nyelvű szövegek javarészt megegyeznek. A kérdőívek első részében a hadifogoly pontos azonosítását lehetővé tevő személyi adatokra vonatkozó kérdések szerepelnek (vezetéknév és keresztnév, születési hely, év, hó, nap, lakhely, nemzetiség, állampolgárság, foglalkozás és munkahely, társadalmi helyzet). A kérdések egy másik csoportja a hadifogoly pártállására, közéletben való részvételével és társadalmi hovatartozásával (vagyoni helyzet, közéleti részvétel) kapcsolatos adatokat kér.
A következő nagy kérdéscsoport a háborúban való részvételre és a fogságba esés körülményei iránt érdeklődik (16. és 18. kérdés magyarul: „honnan és mikor vitték el"). A 18. kérdés orosz nyelvű változata viszont teljesen másra vonatkozik: „Milyen táborban található most?" Ide, vagy a Megjegyzés-rovatba lehetett beírni a hadifogoly tartózkodási helyét, a szovjet tábor számát vagy nevét, amennyiben a hozzátartozók tudták. A hadifoglyok rokonai a kitöltött formanyomtatványhoz a hadifogoly feddhetetlen erkölcseit, demokratikus nézeteit bizonyító igazolásokat szereztek be a lakóhelyük Nemzeti Bizottságától és a helyi kommunista pártszervezettől, és ezeket is csatolták a formanyomtatványokhoz. (Lásd ehhez a mellékelt fotókat!)
A MKP Hadifogoly Irodája tevékenységére vonatkozó iratok között az első részletesebb jelentés 1946. májusában keletkezett, amelyből kitűnik, hogy legfőbb feladatuknak a következőket tekintették: az eltűntek felkutatása, a kapcsolat létrehozása a hozzátartozókkal, a hazatértek megsegítése. A Hadifogoly Iroda segítséget igyekezett nyújtani a hadifoglyok hozzátartozóit és a hazatérőket érintő legégetőbb problémák megoldásában. Az Irodához forduló kérelmezők által megadott részletes felvilágosítás alapján felkutatták, hogy az eltűnt hozzátartozó a Szovjetunió valamelyik hadifogolytáborában van-e. A hadifogoly tartózkodási helyének megállapítása után megszervezték a hadifoglyok és hozzátartozóik közötti levelezést.
A hazaérkezett hadifoglyoknak és hozzátartozóiknak az Iroda igyekezett sokrétű támogatást nyújtani. „Idáig hozzánk fordultak [...] 200 ezren kutatás végett. El is jártunk ezeknek az ügyében. Eredménnyel járt a kutatásunk 85 ezer esetben" „idáig elküldtünk leveleket itthoni hozzátartozóktól hadifoglyoknak 80 ezer lapot." „Ruhához juttattunk idáig 8 ezer hadifoglyot. Pénzbeli segélyben részesítettünk 2000 hadifoglyot. Földhöz juttattunk 500 hadifoglyot. Különböző ügyekben eljártunk hatóságoknál és egyebütt 800 hadifogoly ügyében. Munkába állítottunk a szakszervezeteken keresztül 6000 hazatért hadifoglyot. Átmeneti szállást adtunk 8200 hadifogolynak. Kórházba, szanatóriumba utaltunk 500 hadifoglyot."
Az újjászerveződött régi vagy újonnan alakult pártok a majdani választások kimenetele szempontjából a hadifoglyok ügyét nagy jelentőségűnek ítélték, mert tudták, amelyik párt a választók számára is nyilvánvalóan a legtöbbet tud tenni az itthon maradottak és a hadifoglyok közötti kapcsolat megszervezéséért, a hadifoglyok hazatéréséért és a hazatértek megsegítéséért, az jobb esélyekkel indulhatott a hadifoglyok hozzátartozóinak, mint potenciális szavazóknak és párttagoknak megnyeréséért. Ezért a pártok között egyfajta „versengés" alakult ki a Záhonyba és Debrecenbe megérkező hadifoglyok fogadása körül.
Sziklai Sándor az Iroda működésével kapcsolatos kéréseivel kezdetben közvetlenül Farkas Mihályhoz fordult, aki befolyását latba vetve és a párt pénzét nem sajnálva segítette a Hadifogoly Iroda nehézségeinek megoldását - hogy ilyen módon tegye nyilvánvalóvá a volt hadifoglyok és hozzátartozóik előtt, hogy a Kommunista Párt képes érdekükben a leghatékonyabban fellépni.
Sziklai Sándor 1946. novemberében készült, Farkas Mihályhoz eljuttatott, terjedelmes jelentésében részletesen beszámolt az Iroda tevékenységéről, amelyet igen sikeresnek ítélt. A jelentés tevékenységi körökre lebontva értékelte az Iroda munkáját (kutatás, levelezés, leigazolás, hazahozatal, hadifoglyok fogadása, megsegítése, Magyar Hadifogoly Híradó, hadifogoly-szövetkezet, az Iroda gazdasági helyzete).
Már az irat terjedelméből is sejthető, hogy 1946 tavaszától őszéig az Iroda tevékenysége jelentősen kiterjedt, az Iroda Debrecenben egy kirendeltséget állított fel (itt volt a hadifoglyok átvevő állomása), „A foglyok átvételét a szovjet hatóságoktól a mi irodánk alkalmazottja végzi, mint népjóléti miniszteri megbízott" - írja Sziklai Sándor. A megnövekedett mennyiségű feladat ellátására a Hadifogoly Iroda a debreceni kirendeltséghez két fizetett alkalmazottat is felvett.
Mivel a hadifoglyok egy része rokkantan jött haza, a Magyar Hadifogoly Híradó címét Magyar Hadifogoly és Hadirokkant Híradóra változtatták meg. „Felvettük az érintkezést az összes rokkant csoporttal, körleveleket, plakátokat küldünk ki részükre és ezen a lapon keresztül fogjuk érvényesíteni Pártunk befolyását ebbe a rétegbe..." A Hadifogoly Iroda feladatai közé a rokkantan hazaérkezők támogatása, jogos panaszaik orvoslása és helyzetükből adódó gondjaik enyhítése is bekerült.
A munkaképesen és egészségesen hazaérkező volt hadifoglyok súlyos gondja a gyors munkába állás volt. A Hadifogoly Iroda e probléma megoldására is kínált lehetőséget. „Megalakítottuk a Népjóléti Minisztérium egyetértésével és támogatásával a Volt Hadifoglyok és Hadirokkantak Termelő-, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezetét azzal a céllal, hogy a hazatérő hadifoglyoknak és hadirokkantaknak munkaalkalmat biztosítsunk, és olcsó élelemmel és ruhával lássuk el őket." Ugyanott néhány sorral lejjebb a Szövetkezet megalakítása mögött rejlő szándék is megfogalmazódik: „A politikai célkitűzése ennek a szövetkezetnek az, hogy ezen keresztül egy szervezetben tömörüljön valamennyi volt hadifogoly, hogy valahová tartozzanak, és később ezt a kimondott gazdasági szervezetet politikai tartalommal is kitöltsük."
A dokumentum végén a 7. pont tíz sorban áttekinti az Iroda anyagi helyzetét. Megtudhatjuk e tíz sorból, hogy az Irodának és a hozzá kapcsoló intézményeknek immár 35 fizetett alkalmazottja van, 25 alkalmazott fizetését az Iroda állja saját bevételeiből. Az Iroda bevételei az idézett irat tanúsága szerint a hadifoglyoknak küldendő levelezőlapok és az ezekhez szükséges bélyegek eladásából származtak. A befolyó összeg napi 800-1000 Ft volt, amelyből fedezni tudták az Iroda kiadásait, és biztosították a Szövetkezet alaptőkéjét.
Az iratok között található egy, amely részletesebb áttekintést nyújt a Volt Hadifoglyok és Hadirokkantak Országos Termelő-, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezete működéséről és felépítéséről. A szövetkezet 1947. január 1-én alakult meg, több, egymás tevékenységét kiegészítő szervezeti egységből. A szövetkezet textilhulladék-csoportja beszerezte azt a textilhulladékot, amely alapanyagul szolgált a zsinór-üzemben folyó termeléshez. A cipő-üzem közvetlenül az előállító gyárból szerezte be az alapanyagot, csak típus-cipőket gyártott; a megtermelt árukat a szövetkezet saját boltjaiban értékesítette (Újpest, Disznóshorvát, Debrecen, Balatonszabadi). Különböző részlegeiben kb. 80-90 embernek adott munkát, hadirokkantakat, hadigondozottakat és volt hadifoglyokat foglalkoztatott.
A Szövetkezet igyekezett gondoskodni az országban élő hadirokkantakról és hadigondozottakról is: a Tervhivataltól engedélyt kértek keskenyfilmvetítő-gépek beszerzésére, amelyeket szétosztva az országban, működtetésük révén újabb hadirokkantak juthattak munkához. Nyilvánvaló, hogy a hazaérkező hadifogoly-tömegek munkába állással kapcsolatos problémáit ez a szövetkezet nem oldhatta meg, tevékenységének sokkal inkább propagandisztikus jelentősége volt: a Kommunista Párt munkaalkalmat igyekszik teremteni a hazaérkező volt hadifoglyoknak.
Az érdemi segítségnyújtás fennen hangoztatott célja mögötti szándék világosan kirajzolódik az említett iratokból. A Kommunista Párt teljes, hadifoglyokkal kapcsolatos koncepcióját összefoglalja a (valószínűleg 1947-ben keletkezett) „Javaslat a hadifoglyok hazahozatalának jobb kihasználásához" című dokumentum.
„A hadifoglyok hazahozatalával, ha jól átgondolt, tervszerű munkát végzünk, sokszázezres tömeget nyerhetünk meg pártunk számára" - olvashatjuk a dokumentum bevezető részében, amelyet pontokba szedett felsorolás követ a hadifoglyok hazahozatalával kapcsolatos propaganda-feladatokról. A tervezet első része a szovjetunióbeli szervezőmunka részletes tervezete, a továbbiakban pedig az itthon végzendő feladatok összefoglalása következik.
A Szovjetunióban végzendő munka fő súlyát a felvilágosításra és az agitációra helyezi a dokumentum (az iratban szó sem esik orvosi ellátásról, élelmezésről, ruházkodásról és a párt erőfeszítéseiről a hadifoglyok mihamarabbi visszatéréséért). A hadifogoly-vonatok mellé olyan kísérők kiküldését javasolja az irat, akik jól képzett agitátorok: „A Népjóléti Minisztériumon keresztül 30 egészségügyi szolgálatot teljesítő MNDSZ-asszonyt, (jó párttagot) küldjünk ki a hadifogoly táborokba, akik a hadifogoly vonatokat fogják kísérni.
Hogy az útvonalon és a debreceni táborokban a foglyok között a reakció propagandát ne folytathasson, szükséges, hogy a táborokban a Népjóléti alkalmazottain kívül önkéntes munkaerők az MNDSZ által delegált munkaerők lehessenek csak. [...] Az egyes pályaudvari kirendeltségek személyzetét felül kell vizsgálni és lehetőség szerint megbízható, jó demokratákat, elsősorban kommunistákat kell beosztani oda."
A hazaérkező hadifoglyok névsorait először a Szabad Nép és a Szabad Föld hasábjain kívánták közölni, mert: „Ezáltal a lap példányszáma nagymértékben növekedni fog, és Pártunk is profitál belőle."
A Magyar Dolgozók Pártja (1948) megalakulása után a MDP Hadifogoly Iroda tevékenysége lassan elhalt, mert elérte propaganda-célját. Sziklai Sándor 1948-ig volt az iroda vezetője, az Iroda Levéltárunkban őrzött anyagának legkésőbbi iratai 1949-ben keletkeztek. Az Iroda 1949. május 1-én megszűnt, feladatait az Országos Hadigondozó Hivatal vette át.
A MDP Hadifogoly Irodája levéltári anyagában kétfajta irattípus különíthető el. Az egyik az eltűnt hozzátartozóikat kereső rokonok által kitöltött formanyomtatványok és az azokhoz csatolt egyéb igazolások és iratok, a hadifogoly keresésének céljából benyújtott nyomtatványhoz nem kapcsolódnak olyan iratok, amelyekből megtudhatnánk, hogy a keresés eredménnyel járt-e, vagy, hogy a hadifogoly hazatért-e.
A másik típus pedig a Magyar Kommunista Párt, később a Magyar Dolgozók Pártja Hadifogoly Irodájához, ill. a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségéhez a hozzátartozóktól, valamint a hazaérkezett volt hadifoglyoktól érkezett mindenfajta kérelmek. Ez utóbbi irattípus érdekessége, hogy a papírhiány miatt, takarékossági megfontolásokból az Iroda a válaszleveleket a hadifoglyok hazaérkezéséről tudósító formanyomtatványok hátlapjára gépelte. A Hadifogoly Iroda levelezése a beérkezett kérelmekről és az azokra adott válaszokról, vagy a velük kapcsolatban tett intézkedésekről nyújt széles skálájú áttekintést. Válogatásunkban igyekeztünk különböző társadalmi csoportokból származó volt hadifoglyokkal kapcsolatos kérőlapokat és az igazolásokat tartalmazó irat-együtteseket bemutatni, Emellett, a háború utáni életsorsokat bemutató kérelmek is tükrözik a kort. Egyúttal arról is tudomást szerzünk, hogy a „megbízható elvtársak" a lakáshoz jutásnál is előnyben részesültek.
Archívnet 9. évfolyam (2009) 6. szám
Kosztricz Anna
Magyarok a GULAG és a GUPVI táborokban
Márkus Beáta
A második világégés utolsó szakaszában és az azt követő néhány évben a szovjet fegyveres erők magyar állampolgárok tízezreit hurcolták, internálták és deportálták a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba. A nemzetközi és hazai kutatás rendkívül sokat tett az utóbbi évtizedekben az ilyen akciók hátterének feltárásáért,[1] kevesebbet tudunk azonban arról, hogy hogyan is zajlott ezek végrehajtása Magyarországon. Ennek részben a források hiánya vagy hozzáférhetetlensége az oka – kevés kutatónak adatott meg mindeddig például a lehetőség, hogy oroszországi archívumokban kutasson a témához.[2] Vannak azonban ehhez kapcsolódó állományok magyarországi levéltárakban is, amelyek feltárása még várat magára. Ez az írás az ilyen források egy részének bemutatását tűzte ki céljául.
Fontos már itt megjegyezni, hogy a tanulmány a magyarországi deportálások nem teljes körére fókuszál, mindössze egy – viszonylag – jól ismert akcióra: a német származásra hivatkozva történt tömeges és szervezett civildeportálásokra, amelyek a GUPVI (lásd lent) táborrendszerbe irányultak. Nem tárgyai tehát sem az olyan elhurcolások, amelyre pl. Nyíregyházán került sor 1944. októberén,[3] illetve Budapesten és környékén a város ostroma alatt és után[4]– ezek az akciók rögtönzöttek voltak, a férfi lakosságra korlátozódtak és a magyar kutatás szerint a hadifoglyok létszámának kiegészítését célozták. Szintén nem érinti az írás a vélt vagy valós politikai bűncselekményekért elítéltek eseteit, akiket 1945-től kezdődően a GULAG (lásd lent) táborokba hurcoltak.[5]
A német származású civilek Szovjetunióba deportálása
A német származású civilek Szovjetunióba deportálásának hátterében elsősorban gazdasági okok álltak: a háború évei alatt a sztálini állam ugyanis hatalmas veszteségeket szenvedett el, így az újjáépítés nehézségeit csak fokozta a kialakult munkaerőhiány.[6] A problémára annál is inkább megoldás kellett, mivel a Szovjetunió a háború után sem szerelte le a Vörös Hadsereget, így a férfi lakosság nem tért vissza a munkaerőpiacra. A megfélemlítés, átnevelés és megtorlás mellett ez vezetett a kényszermunka felhasználásának fokozódásához 1945 után, amelynek akkorra intézményesült keretei léteztek a Szovjetunióban.
Az egymás mellett létező táborrendszerek egyike volt a GULAG, amelyben vélt vagy valós tetteikért elítélt rabok végeztek „javítómunkát".[7] A másik hálózat a GUPVI felügyelete alá tartozott, ahová a hadifoglyok mellett különböző okokból civil csoportokat is internáltak „jóvátételi munka" céljából.[8] Az erősen eufémisztikus kifejezés arra utal, hogy Sztálin a szövetséges nagyhatalmakkal való tárgyalásokon, különösen 1945 februárján a jaltai/krími konferencián jelezte, hogy német munkaerőt kíván igénybevenni jóvátételi célból.[9] Ennek részleteit éppúgy nem fejtette ki, mint hogy e munkaerő jelentős része már szervezetten és tömegesen deportálásra került – így a szövetségesek felelőssége hallgatólagos beleegyezésükért legfeljebb szimbolikusnak tekinthető.
A jóvátétel célra igénybe vett civilek egy részét a szovjet Állami Védelmi Tanács 1944. december 16-án kiadott 7161. számú határozata értelmében deportálták.[10] Ez kimondta, hogy a munkaképes, német származású civil lakosságot Bulgáriából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából, Magyarországról és Romániából jóvátételi munkára kell mobilizálni és interálni. Ez a határozat kiadásától 1945 februárjáig meg is történt, és a szovjet források alapján közel 32.000 főt érintett – nőket 18 és 30, férfiakat 17 és 45 éves kor között.
Jelen ismereteink szerint Magyarországon a főbb deportálási régiók a Dél-Dunántúlon, Budapest környékén, Észak-Bácskában, az akkori Békés és Csanád vármegyékben illetve Északkelet-Magyarországon voltak. A végrehajtás regionálisan nagy különbségekkel zajlott, amelyben számos tényező szerepet játszott; például a földrajzi adottságok, a hadiesemények intenzitása, ideje és időtartama, az adott térségben élők etnikai identitása, a helyi magyar hatóságok kooperációra való hajlandósága, vagy hogy ott éppen a 2. vagy a 3. Ukrán Front állomásozott, netán a délszláv partizánok vették át a hatalmat.
A deportáltakra 1 – 5 év kényszermunka várt a szovjet GUPVI-lágerekben, ahol különösen a kezdeti időszakban rendkívül kedvezőtlenek voltak az élet- és munkakörülmények. Ennek számlájára írható, hogy a deportáltak kb. 30% életét veszítette az éhezés, a járványok vagy balesetek következtében. A túlélők egy részét a Szovjetunióból egyenesen Németországba telepítették ki, de az újrakezdés (németként) az új magyarországi rendszerben sem volt könnyebb.
Ennek egyik oka, hogy a történtek kibeszélésére évtizedekig nem volt lehetőség, először a rendszerváltozás után, az 1990-es években került a deportálás a nyilvánosság elé.[11] A kényszeres hallgatás maradandó pszichés károkat okozott a túlélőknek, és megnehezíti a mai történészek számára a kutatást, mivel ha keletkeztek is egykor források a témával kapcsolatban, azok egy része eltűnt, elveszett vagy megsemmisült. A témáról rendelkezésre álló források közül sok pedig szétszórt elhelyezkedése, nehéz felkutathatósága és hozzáférhetősége, illetve esetlegessége és töredékjellege miatt nem került be máig a kutatások homlokterébe. Ilyenek a magyarországi megyei levéltárak lokális szintű anyagai is.
A deportálás rendkívül komplex és regionálisan eltérő folyamatába pedig ezek a helyi források több-kevesebb betekintést nyújtanak, noha változó, hogy ezekből az adott térségek megyei levéltáraiban milyen és mekkora állomány maradt fenn.
A lokális források relevanciája
Hogy miért fontos a deportálás kutatásába bevonni a közigazgatás alacsonyabb szintjeinek – például községek, körjegyzőségek és járások – iratanyagát, az könnyen elmagyarázható.
A deportálás végrehajtása 1944 végén, 1945 elején zajlott. Ekkor Magyarország nyugati részén még javában zajlottak a harcok, miközben 1944. december 22-én Ideiglenes Nemzeti Kormány alakult Debrecenben,[12] amelynek hatósugara azonban nem tudott kiterjedni a teljes államterületre. Országos, központi szervek tehát legfeljebb csak elvi szinten léteztek, a gyakorlatban azonban a közigazgatás szétesett, és annak alacsonyabb szintjei magukra maradtak a napi szintű ügyintézéssel. Ebbe az ügyintézésbe tartozott bele az érkező Vörös Hadsereg helyi katonai parancsnokságainak ellátása, és az általuk adott parancsok végrehajtása is.
A szovjet katonaság részéről nyilván tudatos döntés volt, hogy a katonai paracsnokságokat a magyar közigazgatási rendszerhez hozzáigazítva, a járások központjaiban rendezték be. Mivel nekik maguknak nem volt meg a különböző igényeik kielégítéséhez szükséges helyismeretük és nyelvtudásuk, igyekeztek az ezzel rendelkező és bizonyos tekintélyt élvező helyi magyar hatóságokkal lebonyolíttatni a parancsaik végrehajtását. Megszálló hadseregként nekik is érdekük volt, hogy a helyi élet helyreálljon, a lakosság újra munkába kezdjen és többek közt a katonaság ellátásáról is gondokodjon. Ezt mutatja, hogy a helyi katonai parancsnokságok mindenkori 1. parancsa az élet helyreállítására irányult. A 3. parancs volt aztán többnyire a német származásúak felszólítása jelentkezésre.
A járás, mint közigazgatási szint tehát felértékelődött ebben az időszakban; arról, ami a körjegyzőségekben és községekben zajlott, a járás élén álló főszolgabírók tudtak. Hogy a magasabb, vármegyei szintekre ebből mi jutott tovább, az meglehetősen esetleges, ahogy az az iratanyag vizsgálatából is többnyire kiderül, mindenesetre az oda eljutó hírek és jelentések mindenkor utólagosak voltak.
Hogy a civilek deportálásánál ez mit is jelent, ahhoz érdemes magát a végrehajtási folyamatot megvizsgálni. A német származású lakosság összeírására és/vagy előállítására a parancsot a helyi orosz katonai parancsnokságok adták ki, többnyire szóban. Ez regionálisan eltérő, pontosan hogyan zajlott:
- az egyik lehetőség (amely például Baranya vármegyéből és Észak-Bácskából ismert), hogy a szovjet katonai parancsnok a járási főszolgabíróval közölte, hogy össze kell írni és munkára előállítani a német származású lakosságot. Ebben az esetben a főszolgabíró továbbította ezt a parancsot az egyes községeknek és körjegyzőségeknek, ahol összeírták a szóba jöhető személyeket és dobolással, vagy más módon közölték velük, hogy megadott időpontban és megadott felszereléssel jelentkezniük kell, ahonnan aztán a járásközpontban székelő katonai parancsnokságra lettek kísérve. Ebben az esetben a végrehajtásba bevont két közigazgatási szinten (járás és község) iratok keletkeztek a végrehajtás során. Magasabb szintre, például a vármegyét vezető alispánnak legfeljebb utólagterjesztettek fel jelentést, panaszt, stb., de azok a végrehajtásba nem vonódtak be.
- a másik lehetőség, hogy a szovjet katonaság a járási szintet is megkerülve közvetlenül a községekben hajtotta/hajtatta végre helyi hatóságokkal és/vagy úgy nevezett "policokkal" és/vagy partizánokkal a civil lakosság összeszedését és elszállítását (ilyen eset ismert például a Dunakanyar községeiből, a partizánok által megszállt észak-bácskai községekben és a Felső-Tisza vidékén). Ebben az esetben a magyar félnek nem, vagy csak minimális ráhatása volt a történtekre, arról legfeljebb utólagos jelentések és összeírások készültek. Ezek pontosságára azonban biztosíték, hogy az azt készítő személy egyrészt résztvevője, de legalábbis tanúja volt a deportálási parancs végrehajtásának, és pozíciója okán személyesen ismerte a település lakóit.
Ebből látható, hogy miért fontos a járási és községi szintek forrásainak feltárása – mivel maguk a kutatott események ezeken a szinteken zajlottak, míg a magasabb szintekre továbbított iratokból eltűnik a személyesség, azok időben és térben sem voltak közvetlen kapcsolatban az eseményekkel és azok résztvevőivel. Nem volt ez másképp az országos szervekkel sem, ahol ugyan 1945. januárján már értesültek arról, hogy országszerte zajlik a civilek összeszedése és elszállítása, tényleges kihatást gyakorolni azonban egyáltalán nem tudtak erre.[13]
Az országos és helyi szint különbözőségének érzékeltetésére álljon itt egy konkrét példa is.
1945 tavaszára a deportáltak hozzátartozóitól érkező rengeteg panasz miatt a külügyminisztérium akciót kívánt indítani, hogy közbenjárjon a szovjet kormánynál az elvittek szabadon bocsátásának érdekében. Ehhez természetesen szükség volt annak pontos regisztrálására, hány főt és honnan vittek el, így ennek összeírására alkalmas űrlapokat adtak ki, amelyet megküldtek a vármegyéknek, onnan pedig az egyes községeknek, hogy írják össze a szovjet hadsereg által elvitt civileket. A külügyminisztériumba ugyanis addigra számos egyéni kérelem érkezett a hozzátartozóktól, amelyek jelentős része viszont nem tartalmazta azelvittek pontos adatait, illetve azt, hogy az illető hazatérése "politikai és nemzeti szempontból" kívánatos-e.
Így a külügyminisztérium 1945. március 31-én elrendelte, hogy a vármegyék vezetősége településenként csoportos, 20 fős kérdőívekre vezesse fel ezeknek az embereknek az adatait. Az addig beérkezett kérelmek alapján településenként közölte, hány példányban küld üres kérőlapokat – ennek alapján lehet(ne) következtetni a településről elvittek számára. Ezek az összeírások így megvannak a külügyminisztérium hadifogoly-osztályának iratanyagában, amely a deportálás kutatóinak egyik legalapvetőbb forrásává lett. Esetenként azonban szintén megmaradt az összeírás a megyei levéltáraknál, így például Baranya vármegye főispáni irataiban is.[14]
Baranya vármegye esetén több apró jel is utal arra, hogy a külügyminisztérium mennyire kevéssé ismerte a baranyai viszonyokat. A listán lévő 73 községből több is van, amelyik nem a vármegye területén található. Így Cikó, ami a szomszédos Tolna vármegyéhez tartozott. Szerepel a listán egy Csajóbábony nevű község: ilyen sem Baranyában, sem máshol az országan nem létezett, valószínűleg Sajóbábony nevének elírásából származik, amely azonban az ország északkeleti részén, a Miskolci járásban található.
Szintén szerepel a listán egy bizonyos Tarchegy, ilyen nevű település sem volt az országban; ez valószínűleg Terehegy község kézírásos változatának félreolvasásából származik, amely község egyébként helyesen leírva is szerepel a listán. Ezeket a hibákat egy helyismerettel rendelkező baranyai hivatalnok aligha követte volna el, a külügyminisztériumban azonban senkinek nem tűnt fel, hogy a 73 települést és 733 fő elhurcoltat tartalmazó összeírás több ponton sem felel meg a valóságnak.
A külügyminisztériumi irat azonban minden pontatlanságával együtt tovább élt, és számos történész munkájában megjelenik a mai napig. Először Zielbauer György 1989-es tanulmányában jelentek meg a benne foglalt adatok:
"Baranyában 733 közmunkára vitt személy felkutatását kérték utóbb a hatóságok. […] Hetven községre van adatunk közülük azonban Cikó község nem Baranya, hanem Tolna megyéhez tartozik. A 69 baranyai községből 49 az olyan siklósi és szentőrinci járásban fekvő község, ahol sem német nevűek, sem német származásúak nem éltek."[15]
Zielbauer kritikusan kezelte ezt a számot, utalva arra, hogy ennek az összeírásnak volt egy olyan kitétele, amely számos deportáltat kizárt az akcióban való részvételből. Más forrásokkal – javarészt tanácsi és plébániai, tehát helyi anyagokkal – összevetve ugyanis arra jutott maga is, hogy voltak még a vármegyében más községek is, ahonnan történt Szovjetunióba hurcolás, és a 733 főt túl alacsony létszámnak tartotta. Sajnos tanulmánya ezen részét a továbbiakban jellemzően nem hivatkozták.
A 2000-es években ezeket a számokat kevésbé differenciáltan két történész is átvette.
"Baranya vármegyében összesen 69 községből vittek el embereket. Közülük 49 a siklósi és szentlőrinci járásra esett, ahol nemcsak németek, hanem német nevűek is csak elvétve éltek."[16]
– írta 2006-ban Stark Tamás Zielbauer tanulmányára hivatkozva. Itt a számok átvétele mellett figyelemre méltó, hogy megjelenik a "németek" kategória a korábbi "német származásúak" helyett, annak definiálása nélkül, mit ért a szerző e fogalom alatt: német állampolgárokat, netán magukat a népszámláláson német anyanyelvűnek/nemzetiségűnek vallókat – e fogalom használata önmagában ugyanis meglehetősen problémás.
Szintén Zielbauert adta meg forrásként Bognár Zalán munkája pár évvel később:
"Baranya megyében összesen 69 községből vittek el civileket. Közülük 49 település a siklósi és szentlőrinci járásra esett, ahol nem csak németek, de német nevűek is csak elvétve éltek."[17]
Ezzel a kijelentéssel pontosan az a probléma, amit Zielbauer 1989-ben már tematizált: ezek a számok nem az elhurcoltak teljes körére vonatkoztak. Baranya vármegyének több mint 200 településén történt deportálás, amely több mint 5.000 főt érintett, amit már Füzes Miklós 1990-es könyve is településenkénti lista mellékelésével közölt,[18] noha az ő számai sem voltak minden esetben pontosak.
A nagy különbség oka, hogy az összeírást egy bizonyos feltételhez kötötték:
"Megjegyzem még, hogy az uj kérdőívek (névjegyzékek) kitöltésénél is az a szempont irányadó, hogy csak olyan személyek veendők fel az uj névjegyzékbe, akiknek személye politikai szempontból kifogás alá nem esik, azaz, hogy az illetők nem voltak a Volksbundnak tagjai, nem német származásuak, ha pedig német nevüek, ugy az esetben, a legutóbbi népszámlálásnál magyar anyanyelvünek vallották magukat, vagy ha német anyanyelvüek ugy magyar érzelmeikről tanuságot tettek."[19]
Ez a kitétel annál is cinikusabb, mivel a deportáltakat a szovjet katonák pontosan német származásukra hivatkozva vitték el, így a német származásúak kizárása az akcióból annyit jelentett, hogy az elvittek nagyobb részét kihagyták az összeírásból. Baranya vármegyében pedig az 1941-es népszámlálás eredményei szerint számát és arányát tekintve is a legtöbb német nemzetiségű és anyanyelvű élt az országban, különös tekintettel a Hegyháti, Mohácsi, Pécsváradi és Villányi járásokra. Mivel azonban az ott élők és az onnan elvitt személyek nem feleltek meg a "politikai és nemzeti szempontból" való megbízhatóság külügyminisztériumi követelményének, az onnan elvitt ezreket nem vették fel erre a listára és az ügyükben eljárás sem történt.
Ezért lehetséges az, hogy a nagyobb részt magukat magyarnak vallók által lakott siklósi és szentlőrinci járás községei jelennek meg kizárólag a külügyminisztériumi kimutatásban. 1945-ben ugyanis az országos szervek számára a magukat németnek valló lakosság nem kívánatossá vált, és többek között közel 130 baranyai település 4.500 lakóját kizárták az intézkedésből. Ugyanez a 4.500 fő pedig feledésbe merül, ha mindössze az országos szervek iratanyagát vizsgálják a kutatók – míg a Baranya Megyei Levéltárban számos forrás maradt fenn róluk, amelyek feltárása kulcsfontosságú, ha reális képet kívánunk szerezni az 1944 végén, 1945 elején történtekről.
A következőekben ezért a megyei levéltárak különböző szintjeinek felhasználhatósága kerül bemutatásra.
A vármegyei szint: főispán és alispán
A vármegyék két legfontosabb vezetője a mindenkori főispán és alispán voltak. Míg a főispán az államhatalom képviselőjeként volt jelen a vármegye élén, akit a belügyminiszter javaslatára a Horthy-korszakban a kormányzó, 1945 után pedig a kormány nevezett ki, addig az alispán választott képviselő volt.[20]A két pozícióra vonatkozó rendeletek és jogkörök e tanulmány szempontjából kevéssé fontosak.
A deportálással kapcsolatos ügyekben általában az alispán involválódott, a főispán legfeljebb az országos szervekkel való kapcsolattartásban vállalt szerepet. Aktív beavatkozásra csak egy példa ismeretes dr. Boros István főispán részéről, aki Baranyában 1945. január másodikán leállíttatta a deportálásokat és megtiltotta, hogy több vagont adjanak erre a célra[21] – noha az tisztázatlan, hogy azok ebben a kései időpontban, és több mint 5.000 fő elszállítása után nem értek volna egyébként is véget. A baranyai főispán tényleges tevékenysége sokkal inkább az utólagos regisztrációra és az 1945 tavaszi külügyminisztériumi akció koordinálására korlátozódott, amit a fentebb hosszasan bemutatott irat is mutat, amely a pécsi főispán általános iratai között található.
Hasonló irategyüttes ismert Tolna vármegyéből, ahol szintén olyan listák maradtak meg a főispán iratai között, amelyek a már elszállított civil lakosságot foglalták magukba.[22] Ennek előnye a baranyai irattal szemben, hogy névvel és sok esetben más adatokkal (születési idő, házszám, gyerekek száma, stb.) együtt településenként felsorolja a deportáltakat, összesen 4.036 főt. Az összeírás valószínűleg teljes körű volt, tehát minden deportáltat magába foglalt. Külön érdekessége, hogy a listák azonban kategóriákra vannak bontva: ugyan összeírtak ekkor mindenkit, de a "politikai és nemzeti szempontból kifogástalan" személyek külön listára kerültek, a kategóriák azonban többnyire a "bundosok"[23], "rongyosok"[24] és "semlegesek".
A főispáni iratokhoz képest sokkal vegyesebb a különböző levéltárak alispáni anyaga. Regionálisan különböző, mekkora befolyása volt az alispánnak a deportálás folyamatára, arról mikor értesült és mennyiben próbált közbenjárni a helybeli orosz katonai parancsnoknál. Az alispánok iratanyagában mindig található több-kevesebb lecsapódása már 1945-ben a deportálásnak: jelentések, névjegyzékek, kérelmek közbenjárásra mutatják, hogy az orosz katonai parancsnokságok mellett magukra maradt járási vezetők az alispánoknál kerestek tanácsot és segítséget.
Békés vármegyében 1945 január elején például az alispán kísérelte meg felvenni a kapcsolatot a debreceni kormánnyal, hogy azok hassanak oda az elhurcolás leállítására, amelyre Erdei Ferenc belügyminiszter jelezte, hogy nem tudnak mit tenni.[25] A békési alispán tevékenységéről még az orosz források is megemlékeztek, miszerint az "kivonta magát a németek kiemelésében való részvétel alól".[26]
A legtöbb alispán 1945 január elején-közepén értesült az eseményekről, részben a községekből, járásokból érkező jelentésekből, részben azonban a vármegyei orosz katonai parancsnokoktól, akik az összeszedettek elszállításában tőlük vártak segítséget. Az összegyűjtés ugyanis vagy vármegyék székhelyére összepontosult (például ilyen volt a pécsi Lakits-laktanyán, ahová a járásközpontokba korábban irányított civileket immáron szovjet katonai kíséretben begyűjtötték, és január végén egy nagy transzportban elszállították), vagy kisebb, vasútállomással rendelkező gyűjtőtáborokba (ilyen volt Baja és Szerencs). Így például a szekszárdi alispánnak kellett gondoskodnia a nagy számú összeszedett civil továbbszállításáról. [27]
Az alispánokra hárult az elszállítások lezárása után a legtöbb további intézkezés lebonyolítása. Ahogy az fentebb bemutatásra került, az elszállítottak (egy részének) ügyében a helyi és országos szervek eljárást kívántak indítani, hogy azok visszatérhessenek családjaikhoz, illetve – a kor gyakori érvelése szerint – hasznos munkával járulhassanak hozzá az ország újjáépítéséhez. Szinte minden esetben megjelenik bennük az elszállítottak közötti differenciálás, Bács-Bodrog vármegyében például egyenesen ki szerették volna cserélni az elvitt "megbízható" egyéneket azokra a Volksbundistákra, akik az oroszok érkezésekor megszöktek és elbújdostak, ám azóta visszatértek a községekbe:
"...ez okból kérem a belügyminiszter urat, amennyiben lehetséges, ezen egyéneket a munkából hazahozatni, leváltani, hogy helyettük oly egyének legyenek küldhetök, akik volksbundisták voltak, s még ma is a községben tartózkodnak."[28]
Ilyen akciók a későbbiekben is gyakran indultak, például egy 1945 végén, majd a következő években számos további, általában összevonva a hadifoglyok felkutatásával és kiszabadításával. Az ilyen akcióknál a civil deportáltakra használt elnevezés általában a polgári fogoly. A felkutatási- és kiszabadítási akciókat eleinte kizárólag a Külügyminisztréium koordinálta, később fokozatosan átkerültek a Magyar Vöröskereszt illetőségébe.
A főispáni és alispáni iratokban való kutatást nehezíti, hogy általában rendkívül nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, így levéltári segédletek felhasználására van szükség. Általában vannak hozzájuk mutató- és iktatókönyvek is; amennyiben mindkettő, úgy érdemes inkább az iktatókönyveket választani. Mivel a deportálás esetén ismert, és meglehetősen rövid a konkrét végrehajtás ideje, egyszerűbb átlapozni az iktatókönyvek 1944 végi, 1945 eleji részét. Amennyiben a kutató már ismeri az elszállított civilekkel kapcsolatos különböző intézkedéseket és akciókat, úgy ezek dátumainak ismeretében szintén relative könnyen feltalálhatóak a témára vonatkozó további iratok.
Ugyanez a tárgymutatókkal némileg problémásabb, mivel a civilek deportálására a korszakban éppúgy nem volt egy általánosan használt kifejezés, ahogy a mai napig sincs. Így a betűrendes, kézzel (és sokszor nehezen olvashatóan) írt mutatókönyvek szinte minden betűjét át kell nézni, mivel a keresett kifejezés lehet bármi "németekkel", "svábokkal" kapcsolatos, Somogy vármegyében például "német anyanyelvű civil lakosság hadifogoly munkája" volt a megfelelő keresőkifejezés.[29] Lehet szó hadi- és/vagy polgári fogolyokról, vagy épp az oroszok/szovjet katonai hatóságok/orosz katonai parancsnokságok/Vörös Hadsereg által elszállítottakról.
Hogy pontosan milyen tárggyal iktatták ezeket az iratokat, az sokszor a helyi hatóságok ismereteit is tükrözte, így a Dunakanyar falvaiban "Ukrajnába elszállított egyének"-ről esik szó,[30] míg a fent idézett bács-bodrogi irat tárgya: "az orosz katonai parancsnokság által munkára igénybevett és ismeretlen helyre szállított munkások felváltásának kérése".[31]
A járási szint: a főszolgabíró/főjegyző
A vármegyén belüli kisebb közigazgatási egységek, a járások első tisztviselői a főszolgabírók voltak. Jogkörüket az 1886. évi XXI. törvénycikk(A törvényhatóságokról) rögzítette,[32] elsősorban a vármegye és a községek közötti közvetítés volt a feladatuk.[33] 1945 után a helyüket a főjegyzők vették át az 1030/1945. ME számú rendelet értelmében.
Fentebb már esett róla szó, miért rendkívül fontosak az egyes járások iratai – mivel itt jöttek létre az szovjet katonai parancsnokságok is. Annál sajnálatosabb, hogy a járási főszolgabírók iratanyaga nagyon sok esetben meglehetősen hiányos. Ilyen esetekben is érdemes átnézni az említett segédleteket, különösen az iktatókönyveket, mivel ha maguk az iratok el is vesztek, vagy elpusztultak, az iktatókönyvi bejegyzés azért informálhat róla, hogy melyik napon érkezett – ha érkezett – az orosz katonai parancsnok rendelete a német származású lakosság összeírásáról.
Mivel a főszolgabírók egyfajta közvetítő szerepet töltöttek be, nagyon gyakori, hogy akár egy felsőbb szintről érkezett, akár egy általuk kiadott rendeletre hozzájuk érkeztek be a községekből a válaszok, jelentések, amelyeket ők összesítve terjesztettek tovább, így az eredeti iratok, vagy másodpéldányok megmaradtak a főszolgabírói anyagban.
Szerencsés esetben tehát csokorba foglalva maradtak meg egy adott témával kapcsolatban az egész járásból az iratok, erre példák Baranya vármegye szentlőrinci járásában a szovjet csapatok érkezéséről szóló rendkívül változatos és izgalmas jelentések,[34]vagy Baranya vármegye Hegyháti járásából az elmenekültek számára vonatkozó jelentések,[35] vagy éppen az orosz katonaság által elszállítottakkal kapcsolatos jelentések.[36]
Hogy más vármegyék se maradjanak ki, a teljesség igénye nélkül: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Ráckevei járásából az oroszok által elszállított polgári személyek listái kerültek így elő,[37] Nógrád vármegye Rétsági járásában a lakosság összeírásakor azoknál a településeknél, ahonnan a szovjet katonák civileket vittek el, azoknak kérdezés nélkül külön kategóriát hoztak létre,[38] Bács-Bodrog vármegye Jánoshalmi járásában pedig a "német lakosság összegyűjtése" tárggyal maradt fent egy hasznos összefoglaló,[39] hasonlóan Tolna vármegye Központi/Szekszárdi járásában is.[40]
Közvetítő szerepük miatt a járási iratanyagokban is megtalálhatóak a deportálás végrehajtásával kapcsolatos iratok mellett a későbbi, a hazahozatás előmozdítására indított akciókkal kapcsolatos iratok, noha az változó, hogy csak a rendeletek másolatai, vagy a hozzájuk kapcsolódó iratanyag is megmaradt.
A járási iratokban már gyakran nyoma maradt a végrehajtás regionális jellegzetességeinek, illetve az egyedi eseteknek, ezért ezeknek az iratanyagoknak az áttekintése a civilek deportálásának vizsgálatakor mindenképpen javasolt.
A községek és körjegyzőségek
A községi közigazgatás szabályozása az 1886. évi XXII. törvénycikkben(A községekről) történt meg.[41] Ennek alapján megkülönböztethetőek rendezett tanácsú városok, rendezett tanáccsal nem rendelkező nagyközségek, amelyek elöljárósága saját ügyekben még önállóan járt el, illetve kisközségeket magába foglaló körjegyzőségek.[42]
A deportálás végrehajtásának szempontjából nem sok jelentősége volt, hogy egy adott település a fenti kategóriák közül melyikbe tartozott – az iratanyagot tekintve mindenestre problémásabb az olyan kisközségek eseményeinek rekonstruálása, amelyek nem rendelkeztek saját jegyzővel.
A deportálással kapcsolatos községi szintű iratanyag vizsgálatához nem adhatóak általános érvényű segítő szabályok, mivel ezek az irategyüttesek rendkívül sokszínűek és rendkívül esetleges az, hogy milyen jellegű dokumentumokban maradtak nyomai a civilek összeszedésének és elszállításának. Az számos tényezőtől függhetett, milyen mennyiségben keletkeztek iratok az egyes településeken 1944/1945 fordulóján, mivel egyes térségekből a visszahúzódó német és magyar alakulatok kitelepítették a helyi lakosságot – így az elöljáróságot is. Máshol a hadiesemények következtében megsemmisültek az iratok, megint máshol később vesztek el.
Noha egyes településekhez vannak iktató- és/vagy mutatókönyvek, ezekből legfeljebb a témához mindenképpen fontos jelzeteket érdemes kikeresni, amelyekre aztán az iratok szálankénti áttekintésekor különösen oda érdemes figyelni. A teljes iratanyag áttekintése azonban erősen javasolt, mivel az iratok tárgya alapján nem szűrhető meg, hogy azokban említik-e a deportálást. (Ez egyébként a magasabb szintekre is igaz, de a községi iratok javarészt áttekinthető mennyiségben állnak rendelkezésre, és valószínűbb is bennük a település egy-egy lakójának személyes sorsára való utalás, mint egy vármegyei iratban).
A teljes iratanyag szálankénti áttekintése ugyan rendkívül időigényes, azonban kifizetődő, mivel általa a kutató akaratlanul is belelát az általa vizsgált közösség mindennapjaiba és viszonyaiba, amelyek között a deportálás végrehajtására is sor került.
Egyes települések esetén a kutatást megkönnyíti, hogy egy-egy irategyüttest, amely kifejezetten a szovjet katonaság által elszállítottakkal foglalkozik, külön kezelt iratokként elkülönítettek a közigazgatási iratoktól. Ilyennel találkozhatunk a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban Vaskút község esetén,[43] ahol külön gyűjtötték ABC-sorrendben a Vörös Hadsereg által elvittek adatait. Ebben ugyan szerepelnek a hadifoglyok is, a civilek esetén azonban azelszállítás dátuma és az adatlapok hátulján az is, hogy az illető "megbízható" vagy "kifogásolható" személynek minősült-e.
Hasonló gyűjtemény található Soroksár község[44] irataiban:[45] 729 fő adatlapjait őrzik egy külön dobozban, részben ugyan ezek közé is kerültek hadifoglyok, de a gyűjtemény így is rendkívül informatív. Kiderül belőle, hogy a soroksári civilek egy részét Pestszenterzsébeten[46] gyűjtötték össze, míg az erzsébetiek egy részét Soroksáron, az időpontok pedig meglehetősen különbözőek. Az adatlapokat vélhetőleg a hozzátartozók töltötték ki, akik igyekeztek minden lehetséges információval segíteni a hivatalok munkáját, így egyes iratokon feltüntették, utoljára honnan jött hír családtagjukról. Az adatlapok írásképe és helyesírása egyben a korszak iskolarendszerének is kritikáját adja: a kitöltők nagy része vélhetőleg német anyanyelvű volt, magyarul szinte egyáltalán nem tudtak írni.
A községek iratanyagában azonban nem csak utólagos dokumentumok vannak, hanem olyanok is, amelyek a deportálás végrehajtása során keletkeztek. Ilyenek nagyobb számban ismertek Baranya vármegyéből, ahol azok a listák is több esetben megvannak, amelyen a helyi elöljáróság összeírta a "német származásúakat" – sokszor piszkozatokkal és áthúzásokkal, amelyek mutatják, hogy a lista összeírója nem minden vívódás nélkül döntött egyes emberek sorsáról.
Egyes jegyzőket 1944. decemberén elbizonytalanított az orosz rendelet, és magánlevelekben érdeklődtek egymástól, hogy ki hogyan értelmezi a rendeletet. Ilyen ismert a baranyai Mágocs és Kaposszekcső között. Kaposszekcsőn ekkor csak a Volksbund tagjait írták össze, „a többi úgyis magyarnak vallotta magát", és a jegyző szerint „így helyes, ha most a magyarsághoz húzó németeket magyarnak számítjuk". Vele szemben Mágocson csak azokat nem vették listába, akik magyarnak vallották magukat, mint a jegyző írja, ő ezeket ismeri, de kevés van.
„A többi német, ha most nem is tagja a Volksbundnak, de az volt, tehát nem lehet magyar. Én úgy jártam, mint Te, az egész jegyzőségemben nincsenek németek, eltűntek, mint a kámfor".[47]
Hasonló privát levelezést őriz Babarc község iratanyaga, amelyben egy versendi, egy liptódi és egy babarci személy eszmecseréje maradt meg (valószínűleg a jegyzőé és a községi bíróké) arról, hogy vajon hogyan kell értelmezni az orosz parancsot, bele kell-e venni a német anyanyelvűeket, vagy az SS-be kényszerrel sorozott, otthon lévő katonákat.[48]
Míg a dél-dunántúli térségben általános módszer volt, hogy a szovjetek listákat irattak a német származású lakosságról, a községi anyagokból megtudhatjuk, hogy más régiókban kevésbé jártak el szervezetten. A Dunakanyarban található Nagymaroson 400 főt például maguk a katonák válogattak ki:
"Ezután elrendelték a dobolást, miszerint személyválogatás nélkül minden 16-45 év közötti férfi és 16-30 közötti nő jelentkezzen [...]. Az első nap estéjén észrevettem, hogy a német nevüeket különösen kérdezték, a magyar nevüek mindegyikénél érdeklődtek a szülők neve iránt. Akkor sem tettek azonban egyetlen szó említést sem a Volksbundistákról. A második napon a magyar nevűeket túlnyomórészt hazaengedték."[49]
A német nevűeket ezzel szemben a Szovjetunióba deportálták, tehát az ország egyes térségeiben a névelemzés valóban a német származás megállapításának eszköze volt.
Az elszállítások lezárulása után számos településen rögzítették valamilyen formában az érintettek listáját. Az észak-bácskai térségben például jellemző, hogy egy alispáni rendeletre, amelynek a tárgya "A háborús viszonyok következtében eltünt, illetve elfogott egyének nyilvántartása" volt, tehát nem kifejezetten a deportáltakra vonatkozott, mégis a Szovjetunióba szállított civileket írták össze. Kunbaján például 1945. márcus 21-én így írtak össze 61 főt, amely ráadásul a végrehajtás idejéről és módjáról is informál, mivel a neve „Névjegyzék a jugoszláv partizánok által front mögötti közmunkára 1945 január hó 1-én és 12-én kirendelt német származásu személyekről".[50]
Sok más településen a lista a korábban a magasabb szinteknél már említett felkutatási- és kiszabadítási akcióknál van, ahol hol vegyesen, hol a hadifoglyokat külön listába foglalva minden szovjet fogságban lévő személyt feltűntettek. Az egyik legérdekesebb forrástípus is így keletkezett: a fogság helyének megállapításához a helyi hatóságok a hozzátartozókat arra kérték, hogy mutassák be az utolsó tőle kapott levelet – így néhány község anyagában a szovjet lágerekből írott magánlevelek is maradtak.[51]
A deportáltak sorsával kapcsolatban azonban számos más információt is tartalmaznak a községi iratanyagok. Mind az otthon maradt hozzátartozók, mind az 1945 végétől betegszállítmányokkal hazaérkezők meg-megjelennek a különböző dokumentumokban. Mivel az elvitt személyek nagy része családfenntartó volt (sokszor a nők is, mivel a férfi családtagok elestek a háborúban, vagy szintén hadifogságban voltak), a leggyakoribbak a különböző kérvények: a betegen hazaérkezők, vagy a családtagok különböző segélyeket kértek az orosz fogságra hivatkozva. Míg az ilyesmit a dél-dunántúli térségben szinte minden esetben elutasították a hatóságok, mivel ezekre is csak a „politikai és nemzeti szempontból megbízható" személyeket találták méltónak, a keleti országrészekben a kérvények többnyire méltányolásra találtak.
A szovjet fogságban lévőkkel kapcsolatos legmegrázóbb iratok azok a jegyzőkönyvek, amelyeket a hazatért deportáltakkal vettek fel a községek elöljáróságain, amelyekben egy (vagy több) személy igazolja, hogy társuk kint életét veszítette. Erre a halotti anyakönyvek kiállításához volt szükség, a jegyzőkönyvek azonban betekintést engednek a kinti körülményekbe: hogyan, milyen körülmények között haltak meg a foglyok. Ilyen jegyzőkönyvek ismertek például Püspöknádasdról.[52]
A községi iratok érdekességét pontosan az adja, hogy felfedik minden egyes település történéseinek egyedi vonásait, és előreláthatatlan, az adott községben milyen kontextusban fognak feltűnni a deportáltak. Mivel a közigazgatás ezen szintjének iratai rendkívül nagy mennyiségben állnak rendelkezésre a megyei levéltárakban, és egy részük a kutatás számára nincs is rendezett állapotban, a deportálással kapcsolatban még hosszú ideig fognak várhatóan újabb és újabb adalékokkal szolgálni a kutatók számára.
Kitekintés, összefoglalás
E tanulmány fő fókusza a helyi közigazgatás szerveinek iratanyaga volt, ugyanakkor fontos itt megjegyzeni, hogy értékes információk találhatóak más irategyüttesekben is.
Ilyenek például a Nemzeti Bizottságok, amelyek úgy nevezett néphatalmi szervek és a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi képviselői voltak, amelyekben a különböző „demokratikus" pártok képviselői kaptak helyet.[53]A pontos jogkörük évekig viták tárgyát képezte, az egyik legfontosabb tevékenységük mindenesetre a különböző bizonyítványok és igazolások kiállítása volt a legkülönbözőbb célokra (iparigazolvány kiadására, névmagyarosítás engedélyezéséhez, a településen való letelepedéshez, rendőri pozíció betöltéséhez, fogságból való kiszabadításhoz, stb.). 1945-ben a fent már említett akciókhoz, amelyek a hadifoglyok és polgári személyek felkutatását és kiszabadítását célozták, szükséges volt a „politikai és nemzeti szempontból való megbízhatóság" igazolását csatolni, amelyet számos esetben a helyi nemzeti bizottság állított ki. A legtöbb esetben sajnos csak a határozat maradt fenn, a hozzátartozók kérelme nem, néhány kivétel mégis ismeretes.[54]
A civilek deportálásával kapcsolatban azonban nem csak a világi hatóságok által hagyományozott levéltári források relevánsak, hanem egyes egyházi források is. Mind az egyes érseki és püspöki levéltárak egyházkormányzati anyagaiban előfordulnak a témával kapcsolatos iratok,[55] mind a plébániák anyagaiban. Utóbbiak közül különösen fontosak lennének az egyes plébániák historia domusai, amelyek egy része ugyan digitalizáltan hozzáférhető a levéltárak E-kutatás felületén, máshol azonban elvesztek vagy a plébániákon vannak és a kutathatóságuk sem megoldott.
Végképp esetleges a személyes dokumentumok, visszaemlékezések és levelek fellelhetősége és hozzáférhetősége, noha ezek páratlanul értékes forrásai lehetnének a téma kutatásának. Ezeket azonban személyes jellegük miatt ritkán adják közre, az egykori foglyok családtagjai pedig sokszor nem is tudnak róla, milyen fontos kordokumentumok vannak a birtokukban. Szintén ritkák a táborokban készült fotók, rajzok, ami a kinti körülmények és lehetőségek ismeretében korántsem meglepő, sajnos a meglévő vizuális anyagok is csak ritkán kerülnek a kutatók kezébe.
Jelen bemutatás nem terjedt ki a megyei levéltárakon kívül például az Országos Levéltárban számosan fellelhető, és a témához kapcsolódó iratokra sem. Éppen ezért, a Szovjetunióba deportálás kutatása még messze nem tekinthető lezártnak, hiszen nem csak az orosz archívumok anyagának bevonása várat még magára, hanem a hazai gyűjtőhelyek lehetőségeinek teljes kiaknázása is. Az 1944/1945-ös eseményekről megszerzett tudásunkat erősen uralja a túlélőkkel készített interjúk alapján kialakult kép, ennek árnyalásához pedig elengedhetetlenül szükséges (lenne) a levéltári források minél szélesebb körének bevonása az "elhurcolás" kutatásába.
Gyakori kérdések
Hiteles másolatot szeretnék kérni a megtalált rekordról.
A Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) a hadifogoly adatbázisban elérhető orosz kartonokról csak másolattal rendelkezik, ezért ezekről további hitelesített másolat, valamint igazolás nem adható ki.
Az MNL Országos Levéltára hadigondozási ügyben az Országos Hadigondozó Hivatal (valamint jogelődje: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozói Főosztálya) iratanyagából tud igazolást adni arról, hogy 1949. január elsejét megelőzően a hadigondozottat (hadiözvegy, hadirokkant) vagy hadigyámoltat (hadiárva, hadigondozott családtag) hadigondozási nyilvántartásba vették-e, valamint, hogy 1949. január elseje után ezt az ellátást megvonták-e.
Amennyiben hozzátartozója lakóhelye a mai Románia területén volt, és ha a halála után családja továbbra is Romániában élt 1945–1950 között, akkor 1949. január elseje előtt nem kerülhettek Magyarországon hadigondozottként nyilvántartásba. Ebben az esetben a keresést nem tudjuk lefolytatni.
Az MNL Országos Levéltárában katonai szolgálattal, hadi eredetű halálozással, sebesüléssel kapcsolatos iratokat nem őrzünk. Ilyen jellegű dokumentumokkal kapcsolatban forduljon a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárához (1076 Budapest, Verseny u. 12., e-mail cím: kozponti.irattar@hm.gov.hu).
Hogyan tudom megtalálni a magamra, hozzátartozómra, ismerősömre vonatkozó adatokat?
Az AdatbázisokOnline portál Szovjetunióba elhurcoltak gyűjteménye számos keresési funkcióval rendelkezik, akár a gyűjtemény egészében, akár a jelenleg elérhető adatbázisokban külön-külön keresünk, a találati lista szűrhető, az egyes rekordok részletes adatai pedig a találati lista rekordjaira kattintva jelennek meg. Több adatbázisnál megtekinthetők az eredeti dokumentumok digitális másolatai, többek közt az Orosz Állami Hadilevéltár által átadott hadifogoly nyilvántartó kartonok is. A keresést részletes használati útmutató segíti, amit a Főmenü/Információ/Használati útmutató menüponton keresztül érhető el.
Nem találom a keresett foglyot az adatbázisban, mi az oka?
Ennek alapvetően háromféle oka lehet. Sokan meghaltak már a táborokba szállítás során, ők nem szerepelnek a nyilvántartásokban. Előfordultak adminisztrációs okból származó hiányok és hátráltatja a keresést az adatok torzulása a rögzítés és a későbbi átírások során. Az adatok keletkezésével kapcsolatos problémák miatt a Magyar Nemzeti Levéltár folyamatosan végzi az adatbázis ellenőrzését és javítását. Jelenleg nem tettük közzé a nyilvánvalóan hibásan felvett adatokat, illetve a valószínűsíthetően a személyes adatok védelmével kapcsolatos jogszabályoknak nem megfelelő adatokat.
- A fogságba esettek és elhurcoltak nyilvántartásba vételére többnyire a szovjetunióbeli táborokban került sor, így a regisztrált fogolylétszámban nem lehetnek benne azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben meghaltak. Nem regisztrálták a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett, és heteken belül meghalt több tízezer magyar katonát sem.
- A kutatás során találkoztunk olyan esettel is, amikor a fogolytáborból visszatért honfitársunk nem szerepel az adatbázisban. Ennek lehet az oka adminisztrációs hiba. Az adatok nagyságrendje ugyanakkor egybeesik a más források alapján a történészek által becsült számokkal, ezért feltételezzük, hogy ezeknek a hiányoknak a száma nem lehet jelentős.
- A leggyakrabban előforduló problémát az okozza, hogy a foglyok és fogvatartók közötti kommunikáció során és a többszöri átírás miatt az adatok többszörösen torzultak. Ezt próbáltuk kiküszöbölni a gépi átírás során, figyelembe véve a fonetikát, az orosz és ukrán nyelv különbségeit, a cirill betűs átírás sajátosságait, de számos esetben nem sikerült a helyes feloldást megtalálni. A fonetikus rögzítés során elveszett a családnevek hagyomány szerinti írásmódja, ezért az Almássy-Almási, Szűcs-Szőcs, Erdei-Erdélyi, Lőrinci-Lőrince nevek közötti hasonlóság miatt a fogoly családneve sok esetben nem megállapítható, ezért számos lehetséges névváltozat közlésével segítjük a keresést. A településneveknél ilyen bizonytalanságot okoznak a hasonló településnevek: Sopron/Soprony (Kétsoprony, Békés megye), de cirill betűs írás esetén Kolozsvár és Kaposvár írásképe is nagyon hasonló.
A levéltárosok folyamatosan dolgoznak ezeknek az adatoknak a feloldásán, javításán. Amennyiben név alapján nem sikerült a keresett személyt megtalálni, azt javasoljuk, hogy próbálkozzon különböző keresési megoldásokkal, például: keresztnévre, születési helyre és/vagy születési időre való szűkítéssel az ’Összetett keresés’ funkcióban, helyettesítő karakterek (* és ?) vagy a bal oldali szűrősáv használatával. Amennyiben sikerült megtalálnia a keresett személyt, örömmel fogadjuk a javításra, pontosításra vonatkozó javaslatot.
Abban az esetben, ha egyetlen keresési megoldás sem vezet eredményre, a gulag@mnl.gov.hu e-mail címen kérheti a levéltáros kollégák segítségét.
Mennyire tekinthető teljesnek az adatbázis?
A Szovjet táborok magyar foglyai adatbázis a második világháborút követően a Szovjetunió által fogvatartott magyarok legnagyobb adatbázisa. A táborok igazgatóságának 1949. december 20-i összefoglalója szerint 534 539 magyar foglyot tartottak fogva a második világháború éveiben és azt követően. Figyelembe véve, hogy a Kárpátalján, Észak-Erdélyben és az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területeken fogságba esettek nem minden esetben magyar fogolyként szerepeltek ebben a kimutatásban, megalapozott lehet a történészek becslése, amely szerint a foglyok száma meghaladhatta a 600 ezret, aminek mintegy harmada lehetett a civilként elhurcolt magyar állampolgár. Az elhurcolt és a GULÁG/GUPVI táborokban fogva tartott hadifoglyokról és civilekről teljesebb képet kapunk a többi, szintén ezen az oldalon közölt adatbázis együttes használatával. Ez lehetőséget teremt az elhurcoltak felkutatására beadott kérvényekben és a hazatértek regisztrációja során rögzített adatokban történő keresésre is.
Megtaláltam akit kerestem, de hibásak vagy pontatlanok az adatai, mi a teendő?
A foglyok és fogvatartók közötti kommunikáció során és a többszöri átírás miatt az adatok többszörösen torzulhattak, ezért örömmel fogadjuk az érintettek és hozzátartozóik javításait és pontosításait.
A fogoly adatlapjának alján lévő ’Hibás adat jelentése, pontosítás’ funkción keresztül név és e-mail cím megadásával lehet kezdeményezni a javítást. A bejelentéseket levéltáros kollégáink megvizsgálják, és attól függően, hogy hibák javítására vonatkoznak vagy kiegészítést tartalmaznak, javítják az adatbázist, illetve anonim módon közzéteszik az Ön hozzászólását.
Vannak további dokumentumok is a birtokomban, szeretném felajánlani a levéltárnak.
Ezt köszönettel fogadjuk. Közös célunk, hogy a következő generációk személyes sorsokon keresztül a lehető legteljesebben ismerhessék meg a GULÁG/GUPVI táborokban fogvatartott magyarok tragédiáját. Eredeti dokumentumok felajánlását is fogadja az Országos Levéltár Magániratok és Gyűjtemények Főosztálya, de annak is örülünk, ha másolatot készíthetünk a vonatkozó iratokról és fényképekről. Kérjük, vegye fel a kapcsolatot levéltárunkkal a gulag@mnl.gov.hu e-mail címen.
Nem szeretném, hogy a rám, illetve hozzátartozómra vonatkozó adatok nyilvánosak legyenek.
A Levéltári törvény 24. § (2) bekezdése alapján az I. és II. világháború során hadifogságba esett vagy elhurcolt személyekkel kapcsolatban az 1989 előtt a hadifogságukkal, illetve elhurcolásukkal összefüggésben keletkezett személyes adatot tartalmazó levéltári anyag az érintett személy halálozási évét követő öt év után nyilvánosságra hozható. A halálozás évének megállapítására a levéltárnak a személy és lakcímnyilvántartó adatai alapján van lehetősége. Tekintettel a forrásban szereplő adatoknak az előzőekben érintett bizonytalanságaira, a személyazonosság megállapítása során egyedi esetekben tévedések nem zárhatók ki. A részletes adatkezelési tájékoztató a Szovjetunióba elhurcoltak gyűjtemény oldalán a Gyakori kérdések alatt található. Az adatkezeléssel kapcsolatos panaszokat, kérdéseket, észrevételeket, javaslatokat az adatvedelem@mnl.gov.hu e-mail címen, valamint a 1250 Budapest, Pf. 3. postacímen fogadjuk.
Adatkezelési tájékoztató
A Magyar Nemzeti Levéltár tájékoztatja az érdeklődőket, hogy az adatbázisban található személyes adatok kezelése a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény („Levéltári tv.”) szabályai alapján történik, míg nyilvánosságra hozatalára a Levéltári tv. 24/A. § (2) bekezdése ad lehetőséget, mely a történelmi múlt minél szélesebb körű megismerése érdekében biztosítja az I. és II. világháború során hadifogságba esett vagy elhurcolt személyekkel kapcsolatban az 1989 előtt a hadifogságukkal, illetve elhurcolásukkal összefüggésben keletkezett személyes adatot - ideértve a különleges, valamint a bűnügyi személyes adatot is - tartalmazó levéltári anyag nyilvánosságra hozatalát az érintett személy halálozási évét követő öt év után.
A Magyar Nemzeti Levéltár minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik megbizonyosodni a jogszabályban meghatározott védelmi idő leteltéről, azonban az adatbázisban található személyek rendkívül nagy számára, továbbá az adatok hiányos vagy pontatlan voltára, továbbá meghatározott személyek egyéb okból való beazonosíthatatlanságára tekintettel előfordulhat, hogy az adatbázis még élő természetes személy, avagy olyan természetes személy adatait tartalmazza, akinek halála óta kevesebb, mint 5 év telt el.
Természetes személy érintettek közvetlenül gyakorolhatják az Adatkezelővel szemben őket megillető érintetti jogokat; míg azon személyek esetében, akiknek halála óta kevesebb, mint 5 év telt el, az Infotv. 25. § (2) bekezdése alapján a Polgári Törvénykönyv szerinti közeli hozzátartozó jogosult az elhaltat életében megillető jogokat érvényesíteni az érintett halálát követő öt éven belül. Az érintett jogainak érvényesítésére az a közeli hozzátartozó jogosult, aki ezen jogosultságát elsőként gyakorolja.
Az adatbázisban található személyes adatok kezelője:
Magyar Nemzeti Levéltár (azon személyek esetében, akiknek halála óta kevesebb, mint 5 év telt el azon személyek esetében, akiknek halála óta kevesebb, mint 5 év telt el)
Székhely: 1014 Budapest, Bécsi kapu tér 2-4.
Postacím: 1250 Budapest, Pf.: 3.
Adatvédelmi tisztviselő: dr. Horváth Antal
E-mail cím: adatvedelem@mnl.gov.hu
Telefon: +36 (1) 225 2883
Az érintetti jogok gyakorlása keretében a személyesen eljáró érintett, - azon személyek esetében pedig, akiknek halála óta kevesebb, mint 5 év telt el - a Ptk. szerinti hozzátartozó bármikor kérelmezheti az érintetti adatok közzétételének azonnali megszüntetését, továbbá az általános adatvédelmi rendelet szabályai szerint az érintettre vonatkozó személyes adatokhoz való hozzáférést, – a rendelet 16. és 17. cikkében meghatározott feltételek fennállása esetén – azok helyesbítését vagy törlését, továbbá kezelésének korlátozását, és tiltakozhat az ilyen személyes adatok kezelése ellen.
A személyesen eljáró érintett, illetve a közeli hozzátartozó jogosult arra is, hogy a felügyeleti hatósághoz panaszt nyújtson be, amennyiben az adatkezelő által végzett adatkezelést sérelmesnek tartja. Felügyeleti Hatóság neve:
Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság
Cím: 1055 Budapest, Falk Miksa utca 9-11.
E-mail/Levelezési cím: ugyfelszolgalat@naih.hu, 1363 Budapest, Pf.: 9.
Telefon: +36 (30) 683-5969, +36 (30) 549-6838, +36 (1) 391 1400
Fax: +36 (1) 391-1410.
Az Adatkezelő a kezelt adatokkal kapcsolatos panaszokat, kérdéseket, észrevételeket, javaslatokat az adatvedelem@mnl.gov.hu e-mail címen, valamint a 1250 Budapest, Pf. 3. postacímen fogadja.
Az adatkezelő az adatkezeléssel kapcsolatos kérelmek esetén a kérelem beérkezésétől számított egy hónapon belül tájékoztatja az érintettet a kérelem nyomán hozott intézkedésekről. Szükség esetén, figyelembe véve a kérelem összetettségét és a kérelmek számát, ez a határidő további két hónappal meghosszabbítható a Rendelet 12. cikkében meghatározott szabályok szerint.
Hiteles másolat
Tisztelt Érdeklődő!
Tájékoztatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) a hadifogoly (szovjet táborok magyar foglyai) adatbázisban elérhető orosz kartonokról csak másolattal rendelkezik, ezért ezekről további hitelesített másolat nem adható ki.
A Romániában zajló kárpótlási eljárást elősegítendő, a hadifogoly adatbázisban elérhető orosz kartonokról a levéltár kétnyelvű (magyar, román) tanúsítványt állít ki.
A tanúsítvány igénylésének menete a következő:
- A letölthető tanúsítványigénylő lapot (Tanúsítvány igénylés iránti kérelem a Szovjetunióba elhurcoltak adatbázisában szereplő adatokról) teljeskörűen és pontosan ki kell tölteni,
- a hadifogoly adatbázisban elérhető orosz kartonok közül a hozzátartozó (aki után igénylik a kárpótlást) kartonját és adatlapját le kell tölteni,
- a tanúsítványigénylő lapot a csatolandó mellékletekkel együtt a tanúsítványigénylő lapon szereplő, területileg illetékes ügyintézők e-mail címére kell megküldeni. (Kérjük, amennyiben módjuk van rá a területileg illetékes ügyintézőkkel telefonon vagy személyesen vegyék fel a kapcsolatot az igénylés megküldése előtt.)
A megyénként illetékes ügyintézők a tanúsítványigénylő lapokat megküldik a levéltárnak, ahol ellenőrzés után kiállítjuk a tanúsítványt, amelyet a megyei ügyintéző továbbít az ügyfelek részére.
Felhívjuk a figyelmet, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár magánszemélytől érkező megkeresést nem fogad be.
A tanúsítványigénylő lapot a csatolandó mellékletekkel együtt minden esetben az igénylő lapon található területileg illetékes ügyintézők e-mail címére küldjék a velük történt egyeztetést követően. Az illetékes ügyintéző gondoskodik a kérelem levéltárba történő továbbításáról, majd a tanúsítványnak az ügyfél részére történő megküldéséről is.
Az illetékes ügyintézők a tanúsítványigénylő lap kitöltésében, és a mellékletek letöltésében is segítséget nyújtanak, valamint a kárpótlás menetéről is tájékoztatást adnak.
Felhívjuk továbbá a figyelmet, hogy erre a kárpótlásra csak a román állampolgársággal rendelkező ügyfelek jogosultak. Jelen tanúsítvány csak a Romániában zajló kárpótlási eljárás elősegítésére szolgál, más célból azt nem szolgáltatjuk ki, az ilyen igényeket elutasítjuk.
A Magyar Nemzeti Levéltár csak a tanúsítvány kiállításáért felel. A levéltár azért, hogy a romániai kárpótlási folyamatban a Szociális Kifizetési és Ellenőrző Ügynökség milyen egyéb alátámasztó dokumentumokat kér, felelősséget nem vállal, arról információval nem rendelkezik.
Az MNL Országos Levéltára hadigondozási ügyben az Országos Hadigondozó Hivatal (valamint jogelődje: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozói Főosztálya) iratanyagából tud igazolást adni arról, hogy 1949. január elsejét megelőzően a hadigondozottat (hadiözvegy, hadirokkant), vagy hadigyámoltat (hadiárva, hadigondozott családtag) hadigondozási nyilvántartásba vették-e, valamint, hogy 1949. január elseje után ezt az ellátást megvonták-e.
Ha hozzátartozója lakóhelye a mai Románia területén volt, és a halála után családja továbbra is Romániában élt 1945–1950 között, akkor 1949. január elseje előtt nem kerülhettek Magyarországon hadigondozottként nyilvántartásba. Ebben az esetben a keresést nem tudjuk lefolytatni.
Tájékoztatjuk továbbá, hogy az MNL Országos Levéltárában katonai szolgálattal, hadi eredetű halálozással, sebesüléssel kapcsolatos iratokat nem őrzünk. Ilyen jellegű dokumentumokkal kapcsolatban forduljon a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárához (1076 Budapest, Verseny u. 12., e-mail cím: kozponti.irattar@hm.gov.hu).