Az Aranybulla
Az arany pecséttel megerősített uralkodói kiváltságlevelek, az úgynevezett aranybullák között kiemelkedő hely illeti meg II. András király Aranybulláját az 1222-ben és aranypecséttel megerősített oklevelét. Az oklevél formában kiadott határozatokat 1222. április közepén hozhatták, de a pontos dátumot nem ismerjük. Létrejöttének körülményeiről alig lehet tudni valamit, szövegéből derül ki, hogy eredetileg hét példányban állították ki: a király és a nádor példánya mellett kapott belőle a pápa, a templomosok, a johanniták, az esztergomi és a kalocsai káptalan. Ezek közül azonban egy sem maradt korunkra. Szövegét mégis ismerjük, mert azt először 1318-ban, majd I. Nagy Lajos király 1351-ben hiteles formában is átírta és megerősítette, majd a későbbi királyok is rendre ezt erősítették meg, ezért ezt tekinthetjük a legrégebbi hiteles átiratnak. Ugyanakkor II. András király két oklevélen is megmaradt az a kétoldalas aranypecsét, amilyen az 1222-i Aranybullán is függhetett egykor. Így tehát nemcsak az 1222. évi Aranybulla szövegét ismerjük, hanem II. András aranypecsétje is megvan. A király 1231-ben több helyen megváltoztatva, megújította az 1222-es kiváltságlevelet. Eredetije ennek sincs meg, de szövegét a pápai regisztrumkönyvek fenntartották. A későbbiekben mégis az 1222-es törvény szövegét tekintették az első írott magyar „alkotmánynak“, elsősorban azért, mert az uralkodó és a kiváltságokkal és politikai jogokkal rendelkező nemesség egyességét látták benne: a királyi hatalom korlátozását, a középkori értelemben vett szabadságjogok elismerését. Ezek később az 1848-as jogkiterjesztés nyomán bekerültek a modern alkotmányosság történeti előképei közé.
Az Aranybulla kiadásában közreműködő előkelők legfontosabb szövetségesei, a későbbi nemesek, az ekkor még királyi szerviensként szereplő kis- és középbirtokosok jogaival foglalkozik a legtöbb cikkely. Széleskörű kiváltságaik (bírói, adómentességi, katonáskodási) a későbbiekben a nemesi jogok alapjává vált. Több cikkely szabályozza a királyi méltóságviselők tevékenységét, meghatározva hatáskörüket, megtiltva nekik a hatalommal való visszaélést, korlátozva a tisztségek halmozását, szabályozva a nem magyarországi országlakosok tisztséghez jutását. A rendelkezéseket be nem tartó király ellenében a királyi tanács tagjai a hűtlenség vétke nélkül felléphetnek. Ezt az ellenállási jogot a középkorban nem alkalmazták és nem is hivatkoztak rá, végül 1687-ben a magyar országgyűlés lemondott róla. A magyar Aranybullát méltán emlegetik Európa első szabadságlevelei között, mint a társadalmi szerződések középkori előképét.
A Székesehérvárott Szent István napján (aug. 20.) előírt évenkénti panaszokat meghallgató gyűlés a későbbi országgyűlések előképe. Ezért az Aranybulla, illetve annak utóélete, a magyar parlamentarizmus kialakulásának egyik alappillére. Hatása az 1300-as éveket követően évszázadokon át meghatározó volt.
Legkorábbi oklevelünk 1109-ből
Gyűjteményünk legkorábbi eredeti darabja Kálmán király 1109. évi oklevele, amely megőrizte I. (Szent) István király egyetlen hiteles és a többitől eltérően görög nyelven íródott oklevelének szövegét. A veszprémvölgyi monostor számára kiadott görög nyelvű adománylevelében „István a keresztény, egész Magyarország királya" rögzíti, hogy a veszprémvölgyi apácák számára kolostort alapított, és felsorolja az adományait, kilenc falut (Szárberény, Máma, Sándor, Kenese, Csitény, Szántó, Padag, Zalészi, Gerencsér), valamint a hozzátartozó birtokokat és szolgákat, továbbá, hogy az érseki monostor szabad rendelkezési joggal bír.
Az oklevél felbecsülhetetlen jelentőségét az adja, hogy a pergamen megőrizte számunkra a Szent István király neve alatt fennmaradt egyetlen kétségtelen hitelű oklevélszöveget. Első uralkodónk neve alatt fennmaradt tíz oklevél közül ugyanis ez az egyetlen, amelyben a történeti kritika nem talált betoldásra vagy hamisításra utaló nyomot.
A görög szöveg Szent István korának leghitelesebb írásbeli emléke. „István, a keresztény, egész Magyarország királya”egyes szám első személyben számol be arról, hogy a veszprémvölgyi apácák számára monostort alapított, és felsorolja az apácáknak adományozott birtokokat, amelyek közül például Szárberény és Balatonkenese nevének ez az első említése. A megújítást tartalmazó latin nyelvű részben olvasható magyarázat szerint az eredeti alapítólevél azért volt görög nyelvű, mert a monostor kezdeményezőjének, létesítőjének — latinul auctor-ának — nyelve szerint íródott. Hogy ez miért történt így, az ma is vitatott kérdés. A jelenleg leginkább elfogadott nézet az, hogy a monostor alapítása Szent Imre hercegnek a Margit-legendában említett jegyesével, egy ismeretlen nevű bizánci hercegnővel hozható kapcsolatba. Legvalószínűbben 1015–1018 táján történhetett az alapítás, amikor a magyar–bizánci viszony katonai szövetséggé alakult. Bár a latin szöveg egyértelműen Szent Istvánnak tulajdonítja az alapítást, több kutató mégis lehetségesnek tartja, hogy a monostort a keresztségben szintén István nevet kapott Géza fejedelem alapította. Véleményüket arra alapozzák, hogy a görög szöveg nincs keltezve, így az is elképzelhető, hogy 997 előtt írhatták. A XIII. században az oklevelet a kor szokásának megfelelően egy másik hártyára is átmásolták, és a szöveget az időközben elnyert újabb birtokok és kiváltságok felsorolásával toldották meg. Ez a betoldásokat tartalmazó, úgynevezett interpolált oklevél is átvészelte az azóta eltelt zivataros századokat, így az falapítólevél két példányban — egy hiteles és egy hamis változatban — is ránk maradt.
Az okleveleket a veszprémvölgyi monostorban őrizték a törökök bejöveteléig. Feltehetően Fehérvár 1543. évi eleste után menekültek el az apácák értékeikkel Körmendre. 1627-ben, a rend megszűnése után a győri jezsuiták kapták meg királyi adományként az apácák birtokait és azokkal együtt a birtokokra vonatkozó okleveleket is. Amikor 1773-ban feloszlatták a jezsuita rendet, mindkét példány a Magyar Kamara levéltárába, majd pedig a kamarai levéltárral együtt az újjáalakuló Országos Levéltárba került.
A két oklevél sok fejtörést okozott a kutatóknak, akik a vizsgálatok során számos nehezen megválaszolható kérdéssel szembesültek. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a két oklevéllel csak egy pecsét maradt ránk. Kálmán király ma már különálló pecsétje eredetileg feltehetően a hiteles példány hátlapjára volt befüggesztve. Amikor azonban a 18–19. század fordulóján a tudósok felfigyeltek az oklevélre, a pecsét már nem a ma hitelesnek tekintett, hanem a másik — a hamis — példányon volt. Minden valószínűség szerint még a 13. században tették át a pecsétet a frissen készült, akkor korszerűbbnek tekintett példányra. Ez pedig megtévesztette a kutatókat, akik — mivel a két oklevél szövege első ránézésre azonosnak tűnik — természetesen a pecsétes példányt tekintették hitelesnek. Amikor az Országos Levéltár egy bonyolult intézményközi csere eredményeként megkapta a Nemzeti Múzeumtól a Németországból megszerzett Hunyadi-Brandenburgi levéltárat, az ügylet részeként át kellett engednie a múzeum levéltárának néhány olyan oklevelet, mely két példányban volt meg a gyűjteményében. 1895-ben tehát az Országos Levéltár átadta a Nemzeti Múzeum levéltárának az alapítólevél pecsételetlen, másolatként számon tartott példányát, és megtartotta magának az akkor értékesebbnek vélt és hitelesnek minősített pecsétes példányt. Elképzelhetjük, hogy mit éreztek azok a kiváló történészek — Pauler Gyula, Óváry Lipót, Tagányi Károly és Csánki Dezső —, akik akkoriban az Országos Levéltárban dolgoztak, amikor néhány évvel az oklevél átadása után Czebe Gyula a görög szöveg, majd pedig Hómán Bálint a latin szöveg mesteri kritikájával bebizonyította, hogy a Nemzeti Múzeumba került pecsételetlen példány a hiteles, az pedig, ami a levéltárban maradt, az apácáknak a veszprémi püspökkel folytatott perében született hamisítvány. Az 1934. évi VIII. törvénycikk egyesítette a Nemzeti Múzeum levéltárát az Országos Levéltárral, és így ismét egy őrzőhelyre került az alapítólevél két példánya.
Az oklevél szövege itt olvasható: Érszegi Géza: Szent István görög nyelvű okleveléről. (Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám)
A Szent György-rend alapítólevele
A magyarországi lovagi kultúra kiemelkedő emléke az az oklevél, amelyben a lovagok királyi jóváhagyással megalapítják Közép-Európa legkorábbi világi lovagrendjét, és az esztergomi káptalannal írásba foglaltatják a lovagrend alapszabályait 1326. április 24-én.
A magyarországi Szent György-társaságot az Anjou-házbeli I. Károly magyar király alapította 1326. április 24., Szent György napja előtt, amikor a rend statútumainak fennmaradt példánya kelt. A rend alapítása a királyi uralom megszilárdítását követő események sorába illeszkedett. Károly 1318-ban kötött házasságot Luxemburgi Beatrixszal és ezekre az évekre tehető a királyi udvar első lovagi tornáinak megszervezése. Talán az sem véletlen, hogy 1326-ból maradt fenn az első címeradományozás is. A Szent György nevét viselő lovagok testvéri egyesülete Boleszló esztergomi érsek, valamint a győri, nyitrai, pécsi, boszniai, váci, egri és veszprémi püspökök, továbbá a pannonhalmi apát és más egyházi vezetők beleegyezésével az esztergomi káptalan tanúsága mellett megalkotta a társulat alapszabályait, majd I. Károly király jelenlétében és akaratából kiegészítő cikkelyeket fűztek hozzá. Az oklevélnek ezt a két jól elkülönülő részét más-más kéz írta. Nem tudjuk, hogy az alapítás mennyivel előzhette meg az oklevél születését, de az bizonyos, hogy az alapítólevéllel megszületett Európa legkorábbi világi – tehát nem egyházi jellegű – lovagrendje. Az oklevélen függő, pajzs formájú pecsét a lándzsáját a sárkány torkába döfő, lovas védőszentet ábrázolja, párhuzamait lényegében a kor lovaspecsétjei jelentik. Hiányosan fennmaradt körirata: ... MILITVM ...T.GEORGIE ...
A rendalapítás a dinasztikus propaganda céljait szolgálta. A tagok az országot fenyegető hitetlen pogányokkal szembeállított keresztény lovag erényeit gyakorolták: a király őrzésére, a lovagtársak segítésére, a kölcsönös szeretetre esküdtek fel, szigorú vallási előírások keretében. Az ötven felesküdött tag évente háromszor köteles volt összegyűlni, és udvari tartózkodásaik idején együtt kellett étkezniük. Leírt viseletük – csuklyás, térdig érő, fekete köpeny, a mellrészen jelmondattal – inkább egyházi hatásra utal még, mintsem világi lovagrendre. A minták között szerepük lehetett az egyházi lovagrendi szervezeteknek, például a johannitáknak, ahogy a vallásos társaságok, fraternitások hatása is nyilvánvaló. A szabályzat jó néhány cikkelyének mintája itáliai városi szabályzatokkal mutat hasonlóságot. A rend működéséről az alapítólevélen kívül nem maradt forrás, így az feltehetően rövid életű volt. Ez azonban a tipikus európai gyakorlathoz áll közel, a lovagrendek többsége a 14–16. században rendkívül rövid ideig működött, amelynek oka az alapítások politikai jellegében kereshető.
Európa más részein röviddel később hasonló intézmények alapítására került sor. 1330-ban XI. Alfonz, Kasztília és León királya életre hívta a Pólyarendet, amelyet a ma is létező angliai Térdszalagrend követett. A 14. században az osztrák hercegek és a Luxemburg-ház uralkodói sem maradtak ki a rendalapításokból. IV. Károly császár a Csat társaságát, fia, Vencel cseh király pedig a Kendőrendet alapította.
Az oklevél a Mikolai család levéltárából került a Magyar Nemzeti Múzeum Törzsanyagába, majd a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltáraba. Az 1326. évi alapítólevél hasonmása, eredeti latin szövege és magyar fordítása megjelent az Archív Kiadó gondozásában 2008-ban (Magyar Történelmi Archívum).
Hunyadi László kivégzése
A források egybehangzó tanúsága szerint Hunyadi Lászlót 1457. március 16-án végezték ki, estefelé, a budai várban a Friss palota előtti Szent György téren. A hóhérnak csak negyedszerre sikerült elválasztania László fejét a testétől, amelyet később a budai Mária-Magdolna templom Krisztus-teste kápolnájában temettek el minden gyászpompa nélkül.
Koporsóját öccse, az ifjú Mátyás király 1458-ban átvitette a gyulafehérvári székesegyházba, ahol apja mellett találta meg végső sírhelyét. Ezt követően sorsa nem volt hangsúlyos eleme az országos politikai emlékezetnek több évszázadon keresztül. Hunyadi László történetét a 19. század „fedezte fel”. Személye alkalmas volt arra, hogy a nemzet sorsára emlékeztessen, így Hunyadi László alakja a korszak egyik sokszor megformált tragikus hőstípusává vált, többek között Erkel Ferenc 1844. évi operájában, vagy Madarász Viktor 1859. évi drámai festményében. Benczúr Gyula 1866-ban festett Hunyadi-képének forrása valószínűleg gr. Teleki József A Hunyadiak kora Magyarországon című (1852–55) történeti monográfiája volt. Festménye szinte illusztrálja a történész monográfiájában leírtakat.
A politikai indíttatású gyilkosság fogalma nem volt ismeretlen a 15. század előtt sem Magyarországon. Aba Sámuel mintegy 50 ellene szervezkedni akaró főurat végeztetett ki 1044-ben, Zsigmond király pedig két ellene lázadó Lackfi főurat gyilkoltatott meg 1397-ben mindenféle bírósági eljárás nélkül. Anjou I. Károly már gondoskodott arról, hogy a királyi család életére törő és a helyszínen lekaszabolt Zách Felíciánt és rokonságát gondos tárgyalás ítélje el utólag hivatalosan is.
A magyar történelem „koncepciós” perei közül mégis az egyik legkiemelkedőbb a forrásokban „Vajdafi” Lászlóként is szereplő Hunyadi Lászlóé. Jelentőségét nem elsősorban az idősebb Hunyadi fiú személye adja meg, hanem az elítéléséhez, kivégzéséhez vezető körülmények, az esemény közvetlen előzményei és hatása.
Apja, Hunyadi János 1456. augusztus 11-én Zimonyban, a katonai táborban kitört pestisjárvány miatt bekövetkezett váratlan halála után új helyzet adódott a magyarországi politikában. A Zsigmond király 1409. évi adománya óta Hunyadvár falut birtokló, ott rezidenciát kiépítő és onnan elnevezett család, híveik, de maga Hunyadi László is természetesnek tekintette, hogy az idősebb fiú lép apja örökébe és családfőként kapja meg mindazokat a birtokokat és tisztségeket, amiket a nagy törökverő magáénak tudott. Hunyadi János halálakor gyakorlatilag az ország első számú vezetője volt, elsősorban nem az országos főkapitányi tisztsége miatt, hanem mert ő kezelte a királyi jövedelmeket és kezében voltak a királyi várak is. V. László király, a főpapok és a bárók többsége azonban úgy gondolta, hogy az ország szempontjából kifejezetten káros volna, ha Hunyadi László apjának évek óta vitatott erőszakos belpolitikáját folytatná. Ráadásul hadvezéri és törökverő képességeiről nem tett tanúbizonyságot.
A király szeptemberben Cillei Ulrikot nevezte ki országos főkapitánnyá, majd nemzetközi keresztes sereg élén a délvidékre jött, hogy átvegye az elhunyt főkapitány, Hunyadi János igazgatása alá tartozó királyi várakat és megtekintse a gazdálkodásról szóló elszámolást is. A királyi sereg Futakon vert tábort, ide rendelte a tanácskozás megtartását. Vajdafi László kisebb hadsereggel jelent meg és vállalta, hogy lemond a királyi jövedelmekről, Nándorfehérvárról és a többi királyi várról, ha cserében nem kell elszámolnia. A király október 8-án érkezett meg seregével Nándorfehérvárra, hogy azt átvegye, de a Hunyadiak csak a királyt és főurakból álló kíséretét engedték be a várba, katonaságát nem, ami komoly csorbát ejtett a királyi tekintélyen. Másnap reggel Hunyadi László párthíveivel Cillei szobájába ment, hogy tárgyaljon vele, a szomszédos szobába pedig katonákat rendelt. Cillei a királlyal épp misén volt, és a sürgős üzenetek ellenére csak a szertartás végén ment vissza a szobájába a várakozókhoz. A beszélgetés hamar kölcsönös vádaskodásba fordult, Cillei kardot rántott és megsebesítette Hunyadi Lászlót. Ekkor Hunyadi és emberei lemészárolták a stájer grófot, fejét levágták, hogy majd elküldik a szultánnak, de végül visszahelyezték a test mellé. A tetemet öt napig hagyták vérében temetetlenül. Minden jel arra mutat, hogy a Cillei-gyilkosság nem hirtelen felindulásból elkövetett véletlen cselekedet volt, hanem gondosan előkészített terv szerint történt. A merénylet után a király a Hunyadi-párt hatalmába került, öt napig nem hagyhatta el a várat, majd Temesvárra ment Hunyadi László kíséretében, ahol Szilágyi Erzsébet és Mátyás is tartózkodott. Itt a királytól írásos esküt kényszerítettek ki, hogy a Hunyadi-pártnak nem lesz bántódása. László a királyi várakat nem adta ki, sőt megszerezte Temes és Trencsén megye ispánságát is, ahol e várak nagy része volt.
Hunyadi Lászlóval ezután még azok is szakítottak, akik Hunyadi Jánosnak fő támogatói, harcostársai voltak, így Újlaki Miklós is, aki fegyveres csapataival segített a király temesvári szabadulásában. A király és a Hunyadiak ellenségei néhány hónap múlva bosszút álltak. 1457 márciusában törökellenes hadjárat címén tanácskozásra kérték a főurakat, köztük Hunyadi Lászlót is, aki öccsét is Budára hívta. Március 14-én párthíveikkel — Vitéz János váradi püspök, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László és mások — együtt letartóztatták őket. Minden bizonnyal Garai László nádor vezette azt az országnagyokból alakult alkalmi ítélőszéket, amely Hunyadi Lászlót — mert a király életére tört — felségsértés vádjával halálra ítélte. A halálos ítéletet rövid eljárás során, tanúmeghallgatások nélkül szóban hozhatták meg, és két nap múlva már végre is hajtották. A kivégzés utáni napokban és hatásának ismeretében döbbenhetett rá az udvari csoport, hogy a gyorsan meghozott és végrehajtott ítélet következményekkel járhat. Így keletkezett 1457. március 21-i keltezéssel az az utólagos királyi oltalomlevél — a király saját kezű aláírásával —, amely nem szabályos ítéletlevél, hanem az ítéletet meghozók számára nyújtott védelmet. Valószínűleg mindkét Hunyadi fiút főbenjáró ítélettel sújtották, azt a 14 esztendős Mátyáson azonban nem hajtották végre, hanem a királlyal előbb Bécsbe, majd Prágába kellett mennie fogolyként. A később trónra jutott fiatal Hunyadi Mátyás több lépése is mutatja, milyen gyorsan tudta a megbocsátást gyakorolni, amivel nagymértékben növelte tekintélyét, de szinte feledte bátyja sorsát. Az új király nem állt bosszút László haláláért. Az egykori ítélkezők közül azt, aki később átállt az ő pártjára, teljesen kegyelmébe fogadta. Üldözés nélkül várta meg a gyilkosok természetes halálát, minden bizonnyal annak tudatában, hogy királyi trónját bátyja halála nélkül nem nyerhette volna el 1458. január 24-én.
Az oklevél hasonmása, eredeti latin szövege és magyar fordítása megjelent az Archív Kiadó gondozásában 2008-ban, a Magyar Történelmi Archívum sorozatban.
Az igazi Toldi
A magyar irodalom egyik legismertebb műve Arany János elbeszélő költeménye, a Toldi, illetve a Toldi-trilógia (Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje). Az igazi Toldi Miklós életrajza a források alapján azonban csak részlegesen tárható fel, mivel az okleveles forrásokban csak szórványos adatokat találunk. Pályája kezdetén Meggyesi Simon familiájában szolgálhatott. Először 1351-ben tűnik fel az oklevelekben, mint sárosi alispán. Mivel ebben az időben Meggyesi Simon több más vármegye ispáni címe (győri és bakonyi, szepesi) mellett a sárosi ispáni címet is viselte, a vármegye igazgatásának tényleges vezetését azonban – a korabeli gyakorlatnak megfelelően – hű emberére, Toldi Miklósra bízta, ebből következik, hogy Toldi Meggyesi familiárisa volt.
Meggyesi Simon 1351. december 11-én már mint pozsonyi ispán szerepel. Néhány hónap múlva, 1352. április 20-án már Toldi viseli a pozsonyi alispáni és mellette a pozsonyi várnagyi címet, ami azt mutatja, hogy jól láthatta el korábbi alispáni feladatait, mivel Meggyesi a népesebb, és presztizs (s természetesen ezzel együtt jövedelem) szempontjából is jelentősebb vármegye igazgatását rábízta Toldira. Meggyesi alispánjaként 1354 októberéig van Toldi működéséről adatunk. Nem sokkal ezután az ország első számú egyházi vezetőjének, az esztergomi érseknek a szolgálatába lépett, ahol már nem igazgatási feladatokat kellett ellátnia, hanem az érsek legközvetlenebb környezetében lovagként („hivatásos katonaként”) élt, ellátását pénzben és élelemben kapta.
1363-ban I. Lajos király Toldit jelölte ki a Szentszék javainak védelmére indított hadjárat vezetőjévé. A hadjáratban győzelmet arattak a pápai területeket megszálló Milánó csapatai felett. A küldetés teljesítése után Toldi vélhetőleg zsoldosként Itáliában maradt, mivel 1365-ben az angol és magyar lovagokból álló ún. „fehér csapat”-nak volt egyik vezére. Itália bonyolult politikai viszonyaira itt külön nem térünk ki, azonban egyik jellemzője volt a harcoknak, hogy abban gyakran zsoldosok szolgálatait is igénybe vették. Szerencsére korunkra maradt az 1365. január 14-én kelt szerződés, amelyben Albornozi Egyed bíboros, pápai követ 6 hónapra szolgálatába fogadta a „fehér csapat”-ot, a Pisa szolgálatában álló Hannes Baumgarten német zsoldosaival szemben. A szerződéskötésre szóló megbízólevélben az angol főparancsnok neve után rögtön Nicolaus comes Thodi de Ungarus (magyarországi Thodi Miklós gróf) neve következik, amiből arra lehet következtetni, hogy Toldi lehetett a csapat magyar részének parancsnoka. Mivel a szerződéskötés után az esküt 20 angol és 10 magyar nemzetiségű parancsnok tette le, ebből arra lehet következtetni, hogy a sereg harmada volt magyar. Mivel a sereg létszáma 5000 fő volt, Toldi Miklós így tehát egy kb. 1600 főből álló seregnek volt a vezetője, ebből kb. 1000 lehetett a jól felszerelt nehézlovas katona. Egy ilyen nagyságú lovagsereg az adott korban igen tekintélyes harci értéket képviselt, vezetője pedig csak olyan személy lehetett, aki már korábban komoly harci, katonai érdemeket tudhatott magáénak. A sereg fél évre 160 000 aranyforintot kapott. A korabeli gyakorlatnak megfelelően egy parancsnok havi zsoldja háromszorosa egy lovas katonáénak, 1350 és 1360 között általában 20 arany volt. Ez nagyon tekintélyes összegnek számított, kb. 50 évvel korábban egy bolognai egyetemi tanár éves fizetése 33 (havi 2,75) forint volt, a pápai állam kincstárnoka havi 8 forintot kapott.
A pápai szolgálatba fogadott csapat előbb sienai területeken portyázott, majd a pápai területeket pusztító német zsoldosok ellen fordult, azonban olyan dúlást végeztek, hogy végül a bíboros megvált szolgálataiktól és ellenük zsoldjába fogadta a korábbi ellenfelet, a német zsoldosokat. A történetnek ez a fordulata nem szokatlan a szövevényes 14. századi itáliai politikában. Mindenesetre a fehér csapat 1365. július 22-én döntő vereséget szenvedett a németektől és vezérei többsége – köztük Toldi – fogságba esett.
Toldi 1366-ban már ismét Magyarországon van és — nyilván haditetteinek köszönhetően — a királyi udvarba került mint lovag, s még ebben az évben megkapja a gömöri ispáni címet, amelyet 1371-ig viselt. 1372–1373-ban zalai ispán, majd 1382 és 1385 között szabolcsi ispán volt.
Az, hogy Toldi magasabb országos méltóságba nem jutott, talán annak volt a következménye, hogy nem politikai érzéke és képességei, inkább katonai érdemei és tettei vívták ki az uralkodó elismerését. Egy 1388. évi levélből azonban kitűnik, hogy milyen presztízzsel bírt a királyi udvarban, ugyanis az oklevél szerint 10 000 forint értékű kezességet vállalt Ilsvai Lestákért egy valószínűleg 1387-ben kötött szerződés szerint, amelyben kezestársai olyan gazdag családok tagjai voltak, mint a Perényi, a Rozgonyi és a Lévai.
Toldi Miklós 1387-ben Zsigmond királytól adományként megkapta a Szatmár vármegyében fekvő Daróc birtokot az ott található vámmal, ezeket 1390 körül elcserélte a Bihar vármegyében található Bátor helységért. Ez az utolsó adat, amelyet Toldi Miklós életéről tudunk.
Ami Arany költeményében szerepel és a valóságban is igazolható, az az, hogy Toldi Miklósnak valóban volt egy György nevű testvére (azt nem tudjuk, hogy a bátyja-e vagy az öccse), aki 1377 és 1382 között bihari ispáni címet viselt. A Toldi-trilógia második és harmadik részének (Toldi szerelme, Toldi estéje) részletei, legalábbis a királyi udvarban való jelenléte megerősíthető a források alapján. Az is megfelel a valóságnak, hogy Nagyfalu a Toldi család kezében volt, a trilógia első részében szereplő többi részlet azonban – testvérével való konfliktusa, harca a farkasokkal, cseh vitézzel való párbaj stb. – a történeti források alapján nem igazolható, bár a cseh vitézzel való párbaja egy udvari lovagi tornán nem zárható ki.
A fenti vázlatos életrajzból jól látható, hogy Toldi Miklós alakja megfelelt a nyugati lovagregényekben megénekelt hősök életútjának, személye alkalmas volt arra, hogy a mintául szolgáló művek magyarországi adaptálásának központi alakjává váljék: a köznemesi családból származó hős saját ereje, kitartása és hűséges szolgálata által fényes karriert fut be. A nyugati lovagregények és a magyarországi Toldi-monda közti párhuzamok kimutatása azonban már nem a történettudomány, hanem az irodalomtudomány feladata.
Ajánlott irodalom:
Mályusz Elemér: Toldy Miklós Olaszországban. Irodalomtörténet, 12. évfolyam, 1923, 17–23.
Mályusz Elemér: A Toldi-monda történeti alapja. Hadtörténelmi Közlemények, 25. évfolyam, 1924, 3–32.
Mályusz Elemér: Toldi Miklós. Hadtörténelmi Közlemények, 27. évfolyam, 1926, 225–228.
Mályusz Elemér: A Toldi-monda. A Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, Budapest, 1934, 126–149.