Adatbázisok
Online

A polgári kori egyesületek (1867-1949)

Az egyesület fogalma

A kiegyezést követően kibontakozó egyesületi mozgalom természetesen Magyarországon sem állt minden előzmény nélkül. Az a folyamat, amely – Max Weberrel élve – a középkorra jellemző egyesületi formától, a korporációtól a modern értelemben vett egyesületek megszületéséig tartott, már a reformkor előtt létrehozta az első magyarországi egyesületeket. A Nyugat - Európában a 18. század második felében kialakuló, s a 19. század közepéig elterjedő, s egyben differenciálódó civil társaságok (klubok, szalonok stb.) képviselte polgári eszmék, különösen a liberalizmus, a külföldet megjárt magyar utazókon keresztül kerültek hazai földre. A neoabszolutizmus évei azonban megtörték a biztató fejlődés lendületét. Ennek ellenére az 1850-es esztendők végétől mind több és több egylet kezdte meg, illetőleg újította fel működését. A nagymérvű egyesületalakulások kora hazánkban az 1867. évi kiegyezést követő fél évszázad volt. Az egyletek mennyiségi növekedése természetesen megkövetelte szabályozásukat is. A kor jogalkotói azonban jogszabállyal, a törvénnyel mindvégig adósok maradtak. Mindezek következtében aztán az egyesület fogalmi meghatározása is elmaradt

Az időben változó tartalmú fogalom definiálását jelentősen megnehezíti, hogy akár napjaink, akár a korabeliek szóhasználatát vizsgáljuk, fogalmi zavarba ütközünk. A dualizmus évtizedeiben, sőt azt követően – jelezve a korabeliek fogalmi zavarát – az egyesületnek nem nevezhető pártokat, ipartestületeket, hitelszövetkezeteket, takarékmagtárakat és gyakran még a bankokat is az egyletek nyilvántartó könyvében regisztrálták. A fogalom meghatározásának kísérleteit tekintve megállapítható, hogy ezen esetekben általában „személyösszesség, vagy személyegyesülés” értelemben alkalmazták a kifejezést (Szladits Károly, Vita Emil, Páskándy János, Csizmadia Andor stb.). Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény alapján is nehéz közelebb jutni az egyesület definíciójához.

Az államok politikai rendszerüktől függetlenül mindig rendezik a különféle szervezetekhez, társaságokhoz, egyesületekhez való viszonyukat, hisz e testületek akár szembe is helyezkedhetnek az adott államhatalommal, illetve az általa képviselt érdekekkel. Ebből adódóan olybá tűnt, hogy kínálkozik a módszer, amellyel a jogszabályokat segítségül hívjuk, és a jogi értelmezést alapul véve határozzuk meg az egyesület fogalmát.

Mint már utaltunk arra a hazai egyesülési jog átfogó regulációja nem történt meg. Az 1848-as törvényhozók nem alkottak önálló egyesületi jogszabályt. A neoabszolutizmus korszakában Alexander Bach egy rendelettel, a császár pedig egy pátenssel szigorította meg az egyletek alakítását és a már meglévők működését. A kiegyezés után csak alacsonyabb szintű jogszabályok rendelkeztek az egyesületekről. Ereky István megállapítása szerint egyfajta névleges egyesületi szabadság jött létre, mert az államhatalom ily módon rendkívül széles értelmezési mozgásteret kapott.

A dualizmus elő éveiben, a nemzetiségi törvényben elismerték az érintettek egyesületalakítási jogát. Szapáry Gyula belügyminiszter 1394/1873. elnöki számú körrendelete elvben – Magyarországon először – ugyan, de kimondta az egyesületi szabadságot, de működésüket miniszteri engedélyhez kötötte. A törvényes felügyeletüket pedig a törvényhatóság első tisztviselőinek kezébe adta. A legszélesebb körű jogszabály Tisza Kálmán 1508/1875. BM. számú körrendelete volt. Ez a rendelkezés az egyesületek alakításával kapcsolatos tennivalókat rögzítette. A rendelet szelleme még hasonló volt az 1873. évihez, de a részletes szabályozás már – sértve az egyenjogúság alapvető jogelvét – számos korlátozó elemet tartalmazott. A későbbi években pedig már csak megszorító, illetve tiltó rendelkezések láttak napvilágot (pl. 1898, 1901). E jogszabályok közül kétségkívül a leg­ismertebb az 1912-es, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről hozott törvény. Az első, igaz nem átfogó, – angolszász szellemű – egyesületi törvény az 1919. évi III. néptörvény volt. E szerint az egyesületalapításhoz sem hatósági engedély, sem pedig bejelentés nem kellett.

Végül is a többfajta fogalmi megközelítést, a kor jogszabályait és a kizárásos eljárást is felhasználva az alábbi kategóriákkal behatárolhatóvá válik az egyletek köre. A közös célokat, az érdekek azonosságát, a hatalmi szféra és a helyi kisközösségek közti közvetítő szerepet, a hatósági engedélyezés és ellenőrzés kérdését, az egyesületi tagsággal járó jogokat és kötelezettségeket, a tagdíjakat, továbbá az ezzel szorosan összefüggő „szűrőszelepeket” (az alapszabály, a tagfelvétel, a tagság megszűnése; stb.), a belső önkormányzatot, valamint az egyesületek lokális elhelyezkedését vettem figyelemben. Az egyesület - így tehát - természetes és jogi személyek által, a hatóságilag engedélyezett és ellenőrzött alapszabályban megfogalmazott gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, szakmai és egyéb közös akarattal meghatározott célok megvalósítása érdekében létrehozott - önkormányzattal, rögzített szervezeti felépítéssel és az önálló gazdálkodás jogával rendelkező - olyan társaság volt, amelynek tagjai megszabott tagdíjat fizettek. Az egyesület kifejezetten gazdasági-termelő, pontosabban mondva profitorientált tevékenységet nem folytatott, valamint - általában - elsősorban nem politikai célokat kívánt megvalósítani. Hatósági jogkört - a kivételektől eltekintve - nem gyakorolt. Az alapszabályban lefektetett célokhoz viszonyított közös érdekeket az egyesületen kívülállókkal szemben, mint érdekvédelmi szerv is képviselte. Az adott helyzetben közvetítő szerepet töltött be a kormányzat vagy a politikai pártok és a helyi törekvések között. Az egyesületi tagok jogai, a fizetett tagdíj mértékétől függően is differenciáltak voltak. Az egyesület az alapszabályban meghatározott közigazgatási határokon belül működhetett, de – néhány kivételt nem számítva – fiókegyesületet hozhatott létre.

Az egyesület kutatás levéltári forrásai

Az egyesületek, mint független közösségek természetesen autonóm iratkezelést folytattak. A közigazgatási szervek így csupán betekintési joggal rendelkeztek az egyesületi irattárakba. Az egyesületek működésének történetét az utókorra átörökítő írásos dokumentumok megőrzése csak az egyletek egy-egy lelkiismeretes tagjának gondoskodásán múlott. Ezért a kutatók jobbára csak a közvetett forrásokra támaszkodva tudnak előrébb jutni.

A csekély számú és a gyakran töredékes egyesületi fondok mellett a legfontosabbnak az egyesületi alapszabályok gyűjteményeit tekinthetjük. Ez utóbbi irattípust az egykori alispáni hivatalokban kellett összegyűjteni, mert az alapszabályok belügyminiszter általi jóváhagyása az alispánokon keresztül történt. A vezető vármegyei tisztségviselő további tennivalói közé tartozott az egyesületi nyilvántartó könyvek vezetése is. Az alispáni egyleti törzskönyvek pontossága azonban gyakran számos kívánnivalót hagy maga után. Ezekben – a dolog természetéből adódóan – nem kaptak helyet az alapszabály nélkül működött társulatok. Emellett léteztek olyan jóváhagyott alapszabállyal rendelkező egyesületek, amelyeket viszont egyszerűen kifelejtettek a törzskönyvekből. Somogyban mindegyik esetre hozhatunk példát. E problémák miatt vált szükségessé a megyei egyesületi törzskönyvek adatainak szinte folyamatos kiegészítése.

Más levéltári fondokat kutatva már az egyesületek működésének történeti hátterét tükröző dokumentumokat is találunk. A főispáni általános és bizalmas iratok közül főleg a Budapest rendőrfőkapitányának küldött évi jelentések juttatnak bennünket kiváló információkhoz. Az alispáni iratokat - időigényességük ellenére -, már csak a féléves egyleti jelentések miatt is, érdemes szisztematikusan átforgatni. Szintúgy az alispáni iratok őrzik azokat az aktákat, amelyek a 19. század végén elkezdődött és a két világháború éveiben is előfordult ún. népkönyvtár-adományozási akciók keretén belül a kisebb-nagyobb könyvcsomagokat kapott olvasókörökkel és gazdakörökkel foglalkoznak. A főszolgabíróktól eljuttatott, kérvények elbírálását tartalmazó jelentések röviden bemutatták az érintett egyesületeket és azok tagságát.

Az alispáni iratok esetleges hiányosságait a főszolgabírói és a polgármesteri iratokból tudjuk pótolni. Szintén jó kiegészítő forrásként használhatjuk az olyan személyek iratait, akik valamely egyesületben fontos tisztet töltöttek be. A községi képviselő-testületek jegyzőkönyvei pedig az egyesületek és a helyi közigazgatás vagy, ha úgy tetszik, a helyi hivatalos szféra kapcsolatot világítják meg.

A Magyar Országos Levéltárban őrzött miniszteriális levéltárak fondjai kitűnően egészítik ki a megyei iratokat. A legfontosabb forrásokat a Belügyminisztérium archívuma tartalmazza. Az általános iratokon belül (K-150-es szekció) helyezték el az engedélyezett alapszabályokat és a féléves alispáni egyleti jelentéseket. Az elnöki és a reservált (K-148 és K-149) irategyüttesek pedig az egyesületek hétköznapi életéről adnak jelentős információkat. A gazdakörökkel kapcsolatban a Földművelésügyi Minisztérium anyaga adja meg a szükséges segítséget. Mindezen kívül nem rég készült el a Magyar Országos Levéltár egyesületi adatbázisa.

A több síkon is futó egyesületkutatás számos tudományterület, így például a gazdaság -, a társadalom -, a politika - és a művelődéstörténet számára egyaránt új információforrásokat nyithat meg. Az egyesületek, mint autonóm társaságok, jóllehet az esetek túlnyomó többségében kívül estek az ún. hivatalos intézményrendszereken (pl. közigazgatás), azok differenciáltságának jegyeit  azonban magukon hordozták és az abból az irányból érkező hatásokkal vagy pozitív, vagy negatív irányba egymást kölcsönösen befolyásolták (pl. „fehérasztal–jelenség”). Ezt figyelembe véve, egyrészt plasztikusabb képet kaphatunk az egyes társadalmi rétegekről, ezek egymáshoz való viszonyáról, másrészt a hivatalos szféra (s ez lehet egy községi képviselő-testület is) döntéskörnyezetéről, harmadrészt pedig az egyletekről, mint egy sajátos, belső autonómiával rendelkező intézménytípusról, annak működési mechanizmusáról.

Az egyesületek tanulmányozása - éppen azáltal, hogy egyszerre több kutatási terület számára is jól hasznosítható adatokat adhat - elősegíti a történettudományi ismereteink gyarapodását. Azt sem tarthatjuk mellékesnek, hogy az egyesülettörténet - kutatás az egyes társadalmi rétegek árnyaltabb megítélését is előmozdíthatja. Végül, de utolsó sorban napjaink vitás kérdéseinek pontosabb, illetve árnyaltabb értékeléséhez szintén hozzájárulhat az egyesületek szisztematikus kutatása.